Egy üveg bor és egy dugó

Most útjára engedtem a uborkáimat. Be kell látnom, hogy egyenlőre nincsen több dolgom velük. Sem kint a földeken, sem a piacon.

A hálónak köszönhetően írásaim a világ (!) számos országába eljutottak már. tessék! itt egy kis(?) eredmény, aminek szabad örülnöm! Ez számomra annyira felfoghatatlan! Itt élek, ebben a kis faluban, a Pilis hegyei között. 1994 óta van itt telefon, most pedig, húsz évvel később, összközmű, járható utak, ikszedik mobiltelefonom és hét éve internet. Csak remélni tudom, hogy a fejlődés sebessége immár alábbhagy, melynek következtében, 20 év múlva talán nem leszek abban a helyzetben, melyben a mai 70 év körüliek vannak, akik már nehezen tudják követni a szolgáltatók hasbeszélői által adott kezelési instrukciókat, már nem fogják megtanulni az internet használatát, ezért nem élvezhetik annak számos előnyét sem. Már ma is számtalan ember éltét veri béklyóba a bankkártyára érkező nyugdíj, az egyre bonyolultabb kezelésű mobilok térhódítása. A technika csak rúg egyet rajtuk, hogy könnyebb legyen kicsúszni ebből a nyomorult világból.

Szegény apám jut eszembe. Már jóval 80 felett volt, amikor a TIGÁZ bevezette az automata ügyfélszolgálati rendszert a telefonokra. Apám sokáig megőrizte mentális frissességét, így megértette, hogy az állás bediktálásához először be kell ütnie egy 8 jegyű kódot, majd kettős kereszt, majd egy négy jegyű kódot, ami után nem kell kettőskereszt, hanem csillagot kell nyomni, és utána kapcsolták egy ügyintézőhöz, akinek be kellett diktálni az aktuális óraállást. Ezzel nem is volt semmi gond, amíg a vonal másik végén egy élő emberi hang közölte, hogy a mérőállást köszönettel rögzítette. Hanem egy napon, az az élő ember hirtelen munkanélküli lett, vagy áthelyezték egy másik osztályra, és helyét az automata hang foglalta el. És akkor apukám el kezdte mondani a problémáját az automatának, aki szenvtelenül és arcátlanul mondta tovább a magáét. És emlékszem, hogy mi Balázskámmal könnyesre röhögtük magunkat, amitől apám nagyon dühös lett, és bevágta a telefont a sarokba. Szégyellem, de így volt. Röhögtem. Most pedig iparkodom képben maradni, amíg csak képes vagyok rá. De mégsem akarom elhinni, hogy a világon mindenhol el lehet olvasni, amit ide leírok. Lehet, hogy csak a kereső robotok kutatnak 1200 oldal letöltést szimulálva az Usa-ban? Vagy valóban olvasták már Taiwanon is, Kínában és Európa számos országában? Mindez annyira elképesztő számomra, és hihetetlen! Apa, nyugodj békében! Én még maradok egy kicsit, aztán jövök én is.

Jaj, egy tücsök bevackolta magát ide a szobánkba. Itt hegedül esténként, de nem tudok a nyomára akadni. még szerencse, hogy indokolatlan mennyiségű füldugóval vagyok felszerelve horkolás gátló gyanánt. Így egyik muzsikát sem hallom éjjel. Hadd maradjon szegény tücsök! Sajnos így is, úgy is vége lesz az életének. Nem hajkurászom tovább! Ja, és a horkolással is kibékültem.

Ebben az idilli falusi környezetben írok – ezek szerint most már az egész világnak. Tücsök cirip, kályhában pattogó hasábok, és nagy, néma sötétség odakint. Egy üveg vörösbor az asztalon. Párommal beszélgetünk. Közben könyvet olvasok. Bert Hellinger pszichoterápiáját. Ezt így szoktam csinálni. Mivel az én kedvesem nagyon szeret beszélni. Néha összekapcsolom a könyvben olvasottakat a beszédével. Ha nem illik oda, akkor is. Ilyenkor új topikot nyitunk a családi fórumon. A mai téma a párkapcsolatok egyenlőségre való törekvése volt. Azt boncolgattuk, hogy mennyire nehéz hosszú távon egy olyan kapcsolatban élni, ahol az egyik fél általában többet tesz a kapcsolatba, mint a másik. És akkor, noch dazu (ezt a német területen lakó olvasóimnak írom, fitogtatva elkophatatlan német tudásomat), az a fél lép le, dobja be a törülközőt, aki a kevesebbet tette bele. Megpróbáltuk körvonalazni, hogy mihez képest kevesebb, több valami, vagy éppenséggel megfelelő mennyiségű. Jó szemléltető eszköznek bizonyult az üveg bor a dugójával. Az enyém volt a dugó, Zolié volt az üveg bor. (Kecskére a káposztát…) mindenki maga elé húzta a sajátját. Én a dugót, ő a bort. Aztán betettük középre. Én adtam egy dugót, ő adott egy üveg bort. Az asztal közepe volt a „közös”. Kis apró bugyuta példa. Aztán megittuk a bor 2/3-át és a maradékot bedugaszoltuk – jó lesz holnapra. Innentől fiktív a sztori.

Mondjuk, minden nap így teszünk. Ő adja a bort, én a dugót…sok-sok éven keresztül…Egy napon azonban így szól az én párom: „te is hozzál most már bort!” Az biztos, hogy én sosem mondtam volna, hogy most már ő hozzon dugót. Ez mindig így van….”Most már hozzál te is bort”. Most lehet megállapítani, hogy mennyit ér a dugó, mennyit ér a bor. A dugó annyit ér, amennyire azt a másik fél tartja. A bor annyit ér, amennyire azt a másik fél tartja. A szeretetem annyit ér, mint amennyit az a másiknak jelent. Hogy mennyire méltányolja.

De az is megeshet, hogy hosszú távon nekem nehéz lesz elviselni, hogy én csak dugót tudok adni. Ha jó életerővel élek, addig ügyeskedem, amíg szerzek valahol egy üveg bort, vagy egy finom ételt. Ha kevés életerővel élek, holnap már dugót sem hozok. És a bor sem kell. Annyira erős lesz bennem a kisebbségi érzés, annyira összetöröm az önbizalmamat, hogy annak iszapba nyomkodására már sokkal több energiát fogok fordítani, mint arra, hogy méltányoljam és elfogadjam a többet. Ezért, így, vagy úgy kiszállok a játékból – akár annak az árán is, hogy én vagyok aki a vesztes. A kapcsolat egyensúlyát nem az egyenlő mértékű input jelenti, hanem a kölcsönös és folyamatos méltányolása a másik félnek, és önmagunknak is természetesen.

Kell-e ezt tovább ragozni? Boncolgatni? Hogyan lehet kétségbe ejteni egy házasságot, ahol az a szokványos, hogy az egyik fél kenyérkereső, a másik fél pedig háztartásbeli? És ebbe a rendbe, ebbe az évek óta tartó egyensúlyba egyszer csak befurakszik a „méltatlanság”. „Most már te is hozzál pénzt”, „most már te is kiporszívózhatnál”. Egyik fél sem méltányolja a másik munkáját. Így vész el a kapcsolat öröme, az emberek öröme, és az érzés, hogy fontos vagyok a családban és fontos vagyok a másiknak.

Mi ejti kétségbe azt a felet, aki „többet” hoz?

Alapvetően nem az a tény, hogy a másik „kevesebbet” tesz bele. Nem ez számít! Nem a pénz számít! Hanem, gyakran az történik, hogy a „kevesebbet hozó” fél –ahelyett, hogy ébren tartaná a méltányolás erényét - el kezd ítélkezni maga felett. Miközben látszatra egyre kevésbé méltányolja a „többet” (pl.: felelőtlenül gazdálkodik), saját magát is kezdi leértékelni. Nem tartja elegendőnek, amit ő tud hozzátenni. Ezért fokozatosan veszít életenergiájából. A másik ezt látja, és azt gondolja magában:”mindent megteszek, hogy boldog legyen, mégis egyre boldogtalanabbnak, szétszórtabbnak, enerváltabbnak látom. Mindent odaadtam, a legutolsót is, és mégsem tudok segíteni rajta”.

Hogy hogyan lesz ebből egy olyan tárgyú közlés, hogy „most már te is hozzál pénzt”? Nos, ez bizonyára a tanult elfojtásokkal van kapcsolatban. Annyira megtanultuk elfojtani benső fájdalmainkat, hogy inkább támadunk, nehogy kiderüljön, mennyire szomorúak vagyunk. Csak ennyi az egész.

Megtanulni újra kimondani ami van bennünk, belátom, nem kicsi falat! De nem lehetetlen! A kreatív kommunikáció művészete ott kezdődik, hogy képes vagyok szembe nézni saját benső fájdalmaimmal. Hogy felnyitom elefántcsont tornyom kapuit, hadd jöjjön be a friss levegő! Bizalommal engedem be a másik embert a személyes terembe, nem félve attól, hogy kirabol majd. És így tovább….

Ez az este kiváló alkalom volt ismét egy parttalan szóáradat mederbe terelésére. Közben lehetőségem nyílt újra gondolni bizonyos hellingeri tételeket. És külön öröm, ha mindezeket leírva segíthettem akár csak egy párnak is kievickélni a kátyúból. Azt hiszem, nem vagyok maximalista. Mert azt vallom, hogy nem az számít, hány ezren nézték meg az oldalamat, meg, hogy hányan olvasták végig egy-egy cikkemet, hanem hogy van valahol a világon egy ember, aki ma úgy dönt, hogy megnyitja szívét az élet felé.

Köszönöm, hogy olvastál!