Életmese

Egyszer, hol nem volt…, elveszett, de aztán mégis, előkerült…elég az hozzá, hogy valahol van, ahová még az intelligens  navigátor sem talál,  el…mert az csak azt találja meg, ami kívül van, de befelé csakis egyedül mehet…a vándor, az úton járó, a zarándok…csak egyedül és eszközök nélkül…befelé.

Van tehát, mindig is volt, és örökké lesz…az a minden, ami semmi, és bennünk lakozik, mert a mindenségben lakozik, és mi a mindenségben.  Nem csak az idők kezdete óta…Mert az alig fejezi ki… Az idő egy mérőeszköz…és oda, ahol a minden és a semmi lakozik, eszközök nélkül jutunk el. És oda vágyunk, ami sehol sem található meg, pedig mindenütt ott van.  Nincs térkép, mely megmutatná, ahol az örök világosság és az örök sötétség egyek. S csak e földes valóságban van értelme mindennek, amit összehordtam ide…

A vándor, az úton járó, a zarándok elméjének örökös vágyát éli, az idők kezdete óta, hogy szabad legyen.

Beutazott hát magába..térerő és térkép nélkül,  az ő valóságába, mint vándor, mint úton járó, mint zarándok, beutazott a valóságába, mely a fekete-fehér, igen-nem, jó-és rossz ketrecében vergődik, szüntelen arra vágyva, hogy megszabaduljon ettől a béklyótól. És találkozott a Gyermekkel, aki szintén ki akart jutni, de azt gondolta, hogy úgy helyes,  hogy minden csak fehér, csak igen és csak jó és fényes legyen…végül azonban megvakult …Vakon tapogatózott tovább, amikor egyszer csak belebotlott a Csalódottba. Csalódott is ki akart jutni, és azt gondolta, hogy e ketrec elutasítása kivezeti majd őt. Csalódott keserűen gondolt arra, hogy semmi sincs, se jó, se rossz, és azt hitte, hogy közelebb került a megoldáshoz, de végül csak az életét utasította el.  Továbbment az úton, egyre beljebb és beljebb, és találkozott a Bölccsel. Fáradtak voltak addigra mindketten. A Bölcs lábáról lefoszlott már a cipő. Ruhája rongyos volt, haja csapzott. Lerogytak egy öreg tölgy alá, s akkor látta, hogy a Bölcs vak. Sokáig hallgattak, sokáig aludtak, csak úgy, egymásnak dőlve. S álmában a Bölcs beszélt hozzá…mert ébren már nem voltak szavak. Így szólott a Bölcs: „Az emberek eszmélésük óta keresik a kiutat. Keresik nagyban, közösben, kicsiben, egyedül…Kiutat keresnek a kettőből, hogy rátaláljanak az Egyre. Sokan úgy hagyják az úton levetett ruhájukat, hogy nem látják meg, hogy a kettő maga az Egy. És az az Egy, amit ők keresnek, e kettő gyermeke. Fekete és fehér: Egy. Világos és sötét: Egy. Igen és nem: Egy. Jó és rossz: Egy. Egymással össze vannak kapaszkodva, s olyanok, mint a jó házasok: egymás nélkül elvész az életük értelme. Volt időm ez életben, amikor a fényességtől el akartam választani a sötétséget, és álmomban minden fényes lett, mert a sötét elmenekült, és én a fényességtől megvakultam. Volt időm az életemben, amikor azt gondoltam, hogy egyik szülőmre sincs szükségem, hiszen csalódtam bennük. És elutasítottam őket. Nem akartam a gyermekük lenni, de abba belehaltam. Mint a letépett virág. És most itt vagyok, vakon és halottan.  Megvakultam az örökös megkülönböztetésre, és meghaltam annak a vége nélküli vágyamnak, hogy elkülönítsem egymástól azt, ami összetartozik.  És azt mondom: megérkezem. Fekete és fehér, világos és sötét, igen és nem, jó és rossz teremtőm, szüleim és kísérőim az utamon, vezetnek, hiszen magam nem látok, s életben tartanak, hisz magam halott vagyok…Nem a kényszer vezet, hanem a felismerés: így az Egy. S az Egy én vagyok, a gyermek én vagyok!”

Reggelre kipihenték magukat, a vándor, az úton járó, a zarándok, felébredt, körülnézett…de nem találta sehol a Bölcset. Nekiszomorodva indult tovább az úton. Lám, megint csalódtam. Egyszer csak látja, hogy lefoszlik a cipő a lábáról, rongyos a ruhája, s arca felderül hisz megérezte, hogy önmagában hordozza immár a Bölcset.

Járj te is az utadon, befelé, mert el ne hidd, amit itt összehordtam! Ámbár meglehet, hogy Te is fogsz találkozni a Gyermekkel, a Csalódottal és a Bölccsel. Legyen szerencsés utad!