Életmesék - Elvárások és lehetőségek, avagy jól kibicsaklott a bokám
Jelentem, holnap: Sajtnap! Minden készen áll, megtettük, ami tőlünk telik.
A készülődés alatt számos elvárást támasztottam magammal szemben, hogyan nézzen ki a környezetem, mennyire legyen rend és tisztaság. Már egészen kényszeressé váltam a teljesítésben – amikor rá kellett jönnöm a határaimra. Egyre fáradtabb, egyre frusztráltabb voltam. Szédelegni kezdtem, a vérnyomásom a bányász béka feneke alá zuhant, végül orvoshoz is mentem, ami tőlem igazán nagy teljesítmény. Végső kifejletként tegnap rosszul léptem (de nem félre), és hatalmasat reccsent a bokám. Abban a pillanatban minden szétesett bennem, ami a kezemben volt, eldobtam és az autóm motorháztetőjén landoltam. Nem akartam visítani a fájdalomtól, a gyerekeimet így is sikerült nagyon megijeszteni. Ők tereltek be az autóba, és Tündike megmasszírozta a bokámat. Ez elegendő volt arra, hogy a fájdalom megszűnjön, úgy, hogy haza tudjak vezetni. Már nem voltunk messze otthonunktól. Mert Tündikének gyógyító keze van, úgy, mint Balázskámnak. Csak Tündi ezt nem akarja tudomásul venni, szerinte ez baromság. :)
Itthon lerogytam. A lázam hirtelen felszökött. Teljesen betegnek éreztem magam, és kétségbe estem, hogyan lesz itt holnap készülődés, holnap után pedig sajtnap?!
Mindjárt előjött a bölcsesség, hogy a lelkünk tisztaságát a portánk tisztasága nem teremtheti meg. Hanem csak tükrözi annak állapotát. És nem fog mást mutatni az összkép, mint amilyenek valójában vagyunk. Nem kívül – itt belül.
A hideg ecetes borogatás csodákat művelt, reggelre teljesen járóképes lettem, és íme: végig tudtam talpalni az egész napot! Az egész családom egy emberként segédkezett. És estére elkészültünk. Még sok mindent lehetett volna csinálni, de megint csak ráeszméltem, hogy bizony csak határok között tudok mozogni, vannak olyan állapotok itt a lakásban, amin most nem tudok változtatni, tehát, pestiesen szólva: ezek mennek, meg a villamos.
A jó idő is a segítségünkre volt és úgy látom, hogy holnap is kedvező lesz az időjárás.
Munka közben értékes tapasztalatokat gyűjtöttem az én kicsi fiam által a figyelemhiány zavarral küzdő gyermek nehézségeiről, kihívásairól. Csabiról tudni kell, hogy ő teljes mértékben kimeríti ezt a „viselkedési anomáliát”. Amit persze a környezet, a társadalom, vagy egyes elfuserált szakemberek találtak ki (mármint azt, hogy ez egy anomália). De kellene kezdeni vele valamit, mert így a beilleszkedése nagyon nehézzé válik. Nos, Csabi egy nagyon jó lelkű, segítőkész emberke. Amihez kedve van, azt képes kitartóan, fáradhatatlanul végezni. Jellemzően szereti a kétkezi munkát. Mosogat, seperget, amíg el nem vágta a kezét a kisbaltával, úgy hasogatta a gyújtóst, hogy az egy felnőttnek is becsületére válna. ( A balesete óta azonban nem nyúl már a baltához, és azt mondta, hogy soha többet nem is fog.) De ha valamivel macera van, akkor könnyen elveszíti a kedvét. Olyankor hirtelen dühös lesz, repül a seprű, száll a tálca. Nehéz ilyenkor emberi hangon, emberi hangot találni vele. Ha mégis sikerül, egy idő után újra nekiveselkedik, de az is előfordul, hogy minden eszközt, csapot-papot hátrahagyva, elvonul. Nagyra becsülöm, hogy hajlandó dolgozni, hogy belefog tevékenységekbe. Ha látom, hogy félmunka sikerült, megkérdezem, hogy megcsinálná-e a másik felét is. Van, hogy igen, van, hogy nem. Ma megcsinálta, mert tudta, hogy fáj a bokám, és ezzel nekem segít. Ma egy nagyon ideális nap volt, de nem minden nap szokott ilyen jól sikerülni. Mert ha én is túl vagyok feszülve, akkor nem tudok ennyire elfogadó lenni. És nem tudok mindig ennyire optimálisan hozzáállni a hirtelen változó hangulataihoz. Az őszinteség jegyében jó ezt elismerni magamnak. Így könnyebb. Mióta elolvastam Máté Gábor Szétszórt elmék című könyvét, sokkal jobban érzem magam a bőrömben. Egyfelől világos képet kaptam arról, hogy mit toltam el eddig, de nagyon, másfelől megerősítéseket kaptam, hogy mi az, amit jól csináltam eddig is – ezért bátran teszem így tovább. Erika barátnőm küldött nekünk egy CD-t, amit rengeteg rádiójáték, mese és vers található, ezeket Csabika szívesen hallgatja. Hálás köszönet érte – ezúton is. Nagyon fontos, hogy ezúttal Csabi nem a képernyő előtt ül, és nem kap a hanghoz kész képet, színeket, mozgásokat, mimikákat. Ezeket mostantól a saját belső képzelőereje által, saját magának kell megalkotni. Ha valóban képesek vagyunk hosszú távon nevelni őt, akkor ennek is meg lesz a gyümölcse. Nagyon bízom benne!
Tehát holnap: Sajtnap! Itt vagyunk, várjuk vendégeinket sok szeretettel:
Brigi, Tündi, Zoltán, Csabi és jómagam
ui.: az nincs :)