Életöröm - fóbiákkal

Huszonegy óra negyvennyolc perc van. Most érzem, hogy egy nehéz hét pénteki napja van. Családom egy fontos része beterelve az ágyba, már csend van. Most vágyom a csöndet, mert zavart a sok beszéd, szinte fájt tőle a fülem. Olybá tűnt nekem, hogy mindenki egyszerre beszél, méghozzá nekem. És fel sem tudtam fogni, hogy miről. Egy mondatot sem voltam képes végig követni a figyelmemmel. Végül elnézést kértem fáradságom miatt, és a szóáradatnak ezzel vége is lett. Hiába, a családom végtelen toleráns velem szemben!

Visszatekintve az egész elmúlt hét eseményeire, megállapítom, hogy az életszenvedély-akció sikeresnek mondható. Ma, pénteken reggel, 9 óra tájban az életszenvedély kisugárzott. Onnan tudom, hogy idegenek „szóltak”. Nem tudom ennél egyszerűbben megfogalmazni, pedig szeretném, hogy még véletlenül se keltsem a hencegés látszatát. Csak kisugárzott és kész. Mivel azonban oly kevésszer volt részem eddig ebben a fajta kiáradásban, hogy feltétlen meg kell említenem, hogy nagy örömet váltott ki bennem. Életörömet. Az idő teljesen megállt számomra, mindaz a munka, amit máskor sok-sok óra alatt végzek el, ma fele annyi idő alatt elkészült. Magam sem értem, hogyan. Majd – eldobván a rongyot – tudatosan kezdtem meg a hétvégémet, minél tudatosabban fittyet hányva arra a tényre, hogy hét végén is sok dolgom lesz – igaz itthon. Holnap, azaz szombaton dobos meditációra megyünk a Varázskuckóba. Már voltam egyszer Jersi mesternél. Holnap a gyerekeimmel megyek. Aztán rokoni látogatások következnek. Délután négy óráig jól el fogunk fáradni – este 9-ig lesz időnk kipihenni magunkat, és az egész hetet.

Apropó: elfáradás. Mindig irigykedtem azokra az emberekre, akik olyan fáradhatatlannak tűntek. Egész nap a munkahelyen húzták az igát, majd hazatérve, máris nekifogtak a főzésnek, mosásnak, esetleg takarításnak. És mindezt egy héten hét napon át voltak képesek művelni. Nekem egy hónapban mindössze csak néhány ilyen hiperaktív napom van. Olyankor szoktam megváltani a világot itthon, és fejezek be minden félbe maradt házimunkát. Olyankor van rend, tisztaság és főtt étel egyszerre. A többi huszonhét napon részfeladatok ellátására vagyok csak képes. Amikor elfáradok, akkor már nem csinálok semmi hasznosat. Ha párom nem ér rá velem Scrabble-t játszani, akkor többnyire a gépet verem, hogy addig is gyakoroljam, hogyan kell egyáltalán leírni valamit, de úgy, hogy legyen annak füle-farka, eleje-vége.

Nekem azért sem könnyű legyőzni a fáradságot, mert arra vagyok kódolva gyárilag, hogy az élet önmagában véve roppant fárasztó, ha nem vigyáz az ember. Ezt az önmegkímélő programot Édesanyám írta a fejembe, aki – saját magán kívül, csupa szeretetből - minden hozzátartozóját arra intette, hogy vigyázzon az erejére, mert az bizony hamar elfogy.  Erre nem most jöttem rá, hanem jó két éve, amikor ismét belevágtam a takarításba, mint pénzkereseti módba. Emlékszem, Édesapámnak sokszor az idegeire ment, amikor Anyu mindig éppen annak a tevékenységnek a hanyagolására akarta rávenni, amit éppen csinált. És velem is hasonlóképpen tett. Nálam ki is alakult egyfajta neurotikus allergia, ha Anyu megjelent a színen. Azt is észrevettem, hogy egyfajta fóbia vett rajtam erőt, amikor sok, vagy egy nagyobb feladat teljesítése előtt álltam. És azt tapasztaltam, hogy éppen arról győzködtem magam, hogy én ezt képtelen vagyok végrehajtani. Illetve biztosan bele fogok dögleni a fáradságba.

No, és amikor hirtelen nagyon sok lett a tennivalóm, előugrott ez a fóbia a sötétből, és arra akart kényszeríteni, hogy hátráljak meg. Bár tény, hogy pokolian kifáradtam minden nap, és még autóm sem volt, ami felhozott volna a dob tetejére, ahol lakom. Mindig azt vártam, hogy mikor fogok összeesni itt, a hideg éjszakában, teljesen egyedül, elhagyatottan. Mint a mellékelt ábra mutatja, ez nem történt meg. Elhatároztam ugyanis, hogy ha kell, feláldozom az életemet. De úgy tűnik, hogy erre az áldozatra nem volt szükség. Ez a tehetetlenségi fóbia még megjelenik mostanában is, csak éppen már nem törődöm vele, hanem megyek tovább, fóbiával együtt, aztán az egész érzés semmivé válik bennem. Gyakran tapasztaltam, hogy nem minden hozzám tapadt érzéstől, hozzáállástól kell megszabadulni. Hogy időpocsékolás görcsösen arra törekedni, hogy ez és az a program ne tartozzon többé hozzám. Az is megoldás lehet, hogy egyszerűen nem azt a gombot nyomom meg, hanem egy másik programot futtatok. Most is ez történik. Így jön velem szépen minden fóbia, pánikroham, gyengeség, közben meg teszem a dolgom.

Nem is gondoltam, hogy a dobos meditáción többek között a jelenvalóságról is megemlékezünk majd. Erről azonban a következő bejegyzésemben fogok írni.