Életre születtünk - és halálra
Hogy mitől jó az élet? Ó, ez nagyon összetett választ igényelne. A hét végén, az Asszonyképzőn megállapítást nyert, hogy a jó élet egyik feltétele, hogy elfogadjuk annak kétpólusú mivoltát. Abból a szempontból, hogy például az életben sok öröm érhet bennünket és sok bánat is. Számos nyereség, és számos veszteség. Megannyi új egymásra találás és megannyi búcsú. S minden születéshez hozzá van rendelve a halál. Aki szeretné valahogy megspórolni az élet imént felsorolt néhány árnyoldalát, az nem csak becsapja magát, hanem elveszíti az egész életét is, mint jó életet.
Ezen a hét végén, azt hiszem, mindannyian kimozdultunk eddigi, személyes holtpontjainkról. Nem a lépés nagysága számít, hanem a ténye. És volt olyan asszony is közöttünk, aki aztán a végén elfutott.
Nagyon szép a hellingeri filozófiának az a része, mely minden emberi kapcsolódást a vég szempontjából értékel. Minden, párkapcsolatban előforduó heves vitát egyfajta felkészülésnek tart – a majdani búcsúra. Ám ez kétélű – mint annyi magasztos tanítás. Mindenki érezheti maga is, hogy vita közben két dolog járhat a fejében: meg akarom tartani őt; meg akarok szabadulni tőle. Ha az előbbi gondolatai vannak, hamarosan felhagy a vitatkozással, anélkül, hogy kiderülne: kinek volt igaza. Ha az utóbbiak, minden alkalommal el fog menni a végsőkig a csatározásban.
Ha meg akarom tartani őt, le kell mondanom a saját igazam érvényesítéséről. Ami nem jelenti azt, hogy ne gondolhatnám továbbra is azt, hogy nekem volt igazam. (Pál Feri nyomán.) De már nem fontos nekem, hogy a másik megerősítsen engem ebben. Mert a kapcsolat fontosabb, mint a saját igazam.
Minden emberi kapcsolódás súlya növekszik, ha tudatosak vagyunk abban, hogy elveszíthetjük a másikat. Ha egy asszony elszereti más párját, Hellinger arra tanít, hogy légy vele tisztában, hogy Te is elveszítheted. Sőt, kimondatja veled: „elveszítetted a férjed és én is el fogom veszíteni.” Ez megint kétélű. Amire gondolni sem mersz: téged is ott fog hagyni; amire pedig egyáltalán nem gondolsz, hogy az emberi kapcsolatok természetéhez is hozzátartozik a halál. Így lehet semmivé tenni azt a buta ábrándot, hogy a másik örökké a tiéd.
Ha nem akarjuk tehát átvegetálni az életünket, a születésünktől a halálunkig, muszáj felvállalnunk az élet eme nemszeretem oldalait is, mint bánat, veszteség és halál.
A lángot, ha nem táplálják, idővel kialszik magától. A pislákoló parázs felszítható, ha száraz venyigét dobunk rá. A kapcsolat tüze…ugyanez. És ha végleg elhamvadt valamelyikben az utolsó pislákoló szem is, akkor ott vége van a történetnek. De lehet egy másik szinten, egy új tüzet gyújtani – ugyanazzal a személlyel. Elvben lehet, elvben működhet is. Kérdés az, mitől, és mikor ismerjük fel a kapcsolat tüzének természetét? Mert, ha e tudás híjján vagyunk, a következő kapcsolat is elhamvad, hiába más személy a párunk.
Két ember között a kapcsolat tüzét nem tudja felszítani egy új hely, egy új ház, egy új autó, egy további gyermek….(!) a kapcsolat tüzét az egymásra fordított idő mennyisége és minősége fogja meghatározni, mely két elem közül az utóbbi a fontosabb.
Ha fontos nekem az a másik ember, (és nem csak a körülmény, az élethelyzet, melyben általa részem lehet), és szem előtt tartom, hogy egy napon – legkésőbb valamelyikünk halálával - vége lesz a közös útnak, annál nagyobb jelentőséget kap az együtt töltött idő. Annál kevésbé fogom kifosztani az értékes pillanatokat, a kapcsolatunkat és végső soron a másikat. Ezért is „kell” a halál a jó élethez.
Íródott az novemberi Asszonyképző nyomán
Asszonyképző a Karabaksa Szellemi Út menetében
Sütő Annamária Babi baksa vezetésével