Kedves Mindenki! Rendszeres Olvasóim, és Be -bekukkantók!

Június hava megváltoztatta mindennapjaim természetét. A Női öröm dobkörrel kezdődött minden…és Meső izzasztó kunyhója feltette az I-re a pontot. Igen, újjászülettem! Természetem régi-új elemei feltámadtak, ahogyan a szunnyadó parázs, amikor száraz venyigét dobnak rá. A visszavezető utat önmagamhoz, – azt hiszem – sokszorosan bejártam. Visszatekintve már nem a drámáim mentén határozom meg magam, hanem a tapasztalásaim mentén. Ez nagyon fontos, úgy érzem, mivel az előbbi hozzáállás még a megszületés, újjászületés előtti állapotot jelzi, az utóbbi pedig az az utánit.

Ismerős ugye? Mennyire nem vezet előre a drámákban való forgás, amikor úgy gondolkozunk magunkról és beszélünk, hogy „én vagyok az, akit megcsalt a férje, aki megcsalta a férjét, aki rosszul bánt a gyerekeivel, akit nem vártak és nem szeretettek a szülei…stb.”

Mégis, többnyire ez a kiinduló alap, amikor az ember lánya először késztetést érez arra, hogy szenvedés körforgásából kilépjen.

A második lépésem az úton, hogy lenyeltem azt a békát, hogy ami elmúlt, elmúlt, és a múlton már nem tudok változtatni. Az idő-keréken nincsen hátramenet. Csak előre van, csak itt és most van lehetőségem másképpen hozzá állni, másképpen csinálni. A hogyan pedig a tapasztalásokká vált fájdalmon alapszik, ez adja az ismeretet, valamint a döntésemen, mely döntést a cselekvés követ. Bármelyik szakaszban megreked a „vajúdás”, nem lehet megszületni, azaz kiteljesedni.

Néhányszor elakadtam az újjászületés folyamatában. Volt, hogy a fájdalmamban tekergőztem, de nem tudtam megbocsájtani magamnak, másoknak meg főképp nem.  Megjelent és pofán vágott a könyörtelen mérték és hiperkritikusság sémája (ahogyan Pál Feri atyától tanultam). Tökéletes vágyképpel a fejemben, és határtalan fájdalommal a szívemben. Ebből nagyon kevés dolog ment át teljesedésbe. A kunyhóban Bugacon…aztán kiordítottam ezt magamból. „Mindig valami nagyon szépet, jót, tökéleteset akartam, és nem sikerült, és nem sikerült és nem sikerült!!!!” Kezeimmel tehetetlen dühömben és fájdalmamban Anyaföldet ütöttem. Nem győztem aztán ugyanazzal az anyafölddel sajgó kezeimet masszírozni, mert annyira fájt, ahogyan romboltam a testemet, a cselekvés eszközét…mintha ő tehetne valamiről is… aztán megadtam magam.

Volt ezen az úton, hogy a fájdalomban felcsillant a tapasztalás és eldöntöttem: másképp lesz ez után! De nem csináltam érdemben semmit. Akkor visszahulltam egy szintet. „Bár a szekér szalad.” Forog az időkerék…hiába,  a Teremtésben csak az emberi elme képes az árral szemben kapálózni egy darabig és aztán csodálkozni, hogy mennyire kimerült. Mint amikor kiütik a bábumat a Ne nevess koránban, és vissza kell mennem a startmezőre. Hála…a fólia sátornak! Nem adtam fel!

Az elszántság képessége ingyen kegyelem.

Amikor a cselekvési szakaszok jöttek, először is észre kellett vennem azokat a lehetőségeket, amikor cselekedni lehet. Gyakran éltem meg azt, hogy csak utólag vettem észre magam. Ez olyankor a tapasztalásaim számát növelte. Az alapokat erősítette. Próbálkoztam, próbálkoztam, aztán egyszer csak sikerült: ott és akkor, jelen lenni. A megszokott, kényelmes sémát, a jól bevált reakciót félretenni és valami mást cselekedni. És egyre többször sikerült. És ezek a történések tudtak igazán felszabadítani, megszabadítani önmagamtól. Vagyis mindazon hiedelmeimtől, melyekkel korábban azonosítottam magam.

Most jó. Végig mentem egy nagyon nehéz és rögös úton. Nem mondom, hogy ez a végállomás, mert a végállomás a halál pillanata lesz. Az én halálomé. S nem érzem, hogy elérkezett volna még földi időm vége. Sőt, felvértezve Boldogasszony, Öregisten támogatásával, balomon anyám, jobbomon apám erejével, ahogyan a kunyhóban megkaptam, újabb tanulási, tapasztalási folyamatok következnek. Állok elébe. Döntésem alapján több lesz ezután a cselekvés, magamért és embertársaim javára.

Áldott az út, mely ide vezetett!  Áldás legyen az úton, melyet majd ezután bejárok!