Elfásult gyógyítók

Mai cikkemet rég óta érlelem magamban. Néhány nappal ez előtt – egy másik cikk kapcsán – már alkalmam volt átgondolni, hogyan is van a gyógyításért kért fizetséggel. Meghatározni igyekeztem, hogy – éppen azért is talán, mert egy gyógyító is csak ember -, vagy eltartja a közösség, vagy önellátó, és akkor bevételre van szüksége.  Ma az egyéb emberi oldaláról szeretném átjárni a történetet.

Kit nevezek én itt és most gyógyítónak? Azt a személyt, aki öröklött, tanult, fejlesztett képességei által mások rendszereibe képes olyan módon beavatkozni, hogy a páciens belső lelki egyensúlyának helyreállításában hatékonyan közre tud működni (amennyiben a páciens részéről is ott a készség és hajlandóság a gyógyulásra).

Talán éppen azért, mert a gyógyító is csak ember, megesik, hogy elfásul az évek alatt, belefárad a sok bajba, fájdalomba, amit a páciensek reá zúdítanak, és akkor… elköveti azt a hibát, hogy egóval kompenzál. Mivel megélhetési gyógyító, semmi más tevékenységben sem tudja meglelni önfenntartásának forrását, így akkor is gyógyítóként kell működnie, ha egyébként, lelkileg most nincsen készen rá. Felerősödik benne a szerep: „én vagyok az, aki gyógyít”, s hozzá a szabályrendszer: „túl sok a fóka”, szelektálni kell: „te alkalmas vagy arra, hogy én gyógyítsalak, te meg nem”. A rosta pedig azon az alapon szelektál, hogy melyik az a páciens, aki jó közönség lesz a szerephez, és ki az, aki átlát a szitán. Innen lehet tudni, hogy bekapcsolt az ego. Hiába a képesség, a tudás, a sok áldozatos óra, melyet a tanulásra, fejlődésre fordított a gyógyító, az igazi varázslat eltűnik és helyébe lép valami romboló erő: az ego eleve: fenn kell maradnom.

Minden munkába, szolgálatba bele lehet fáradni – főképp, ha egyoldalúvá tesszük az életünket és nem hagyunk magunknak időt a kikapcsolódásra. Egy felkapott gyógyító rendel naponta 4-6 órát, aztán, a nap hátralévő részében kapkodja a telefonokat és kétségbeesett e-maileket válaszol meg. Mégis mennyi idő alatt lehet ebbe belefáradni?

Szerintem nagyon hamar, főképp, ha nincs semmi, amivel váltogatni lehetne e tevékenséget, amivel fel lehetne töltekezni, akivel rendezni lehetne a sorokat.

Na, akkor beszéljünk arról, hogy a mai sámánoknak, ilyen-olyan gyógyászoknak egyébként többnyire romokban hever a magánélete. Erről pedig nem szívesen beszélnek, főképp azért, mert azt gondolják, hogy a szerepük hiteltelenné válik. Ez csak részben igaz, mert az az ember, aki bajban van, nem fog azzal törődni, hogy a gyógyítónak éppen fáj a haja, hanem az fogja érdekelni, hogy tud-e neki segíteni, vagy nem tud. Ha magával viszi a szenvedő a szándékát, hogy változtat az életén, s ez által meg fog gyógyulni, akkor a gyógyító által hozzáadott tudás meg is fogja hozni a gyümölcsét. Jézusi mondatokat idéznék ide: „Menj, a hited meggyógyított!”. Azt nem mondta, hogy a bennem való hited meggyógyított. Csak egyszerűen így: „hited meggyógyított”.

Ezért nem az a feladat, hogy gyógyítóként az ember kiteregesse magánéletének szennyesét a páciensek előtt. Nem az a feladat, hogy gyógyítandó gyógyítót csináljon magából, hogy panaszkodjon, sajnáltassa magát. De az sem helyes, ha szenvedéseit egóval akarja eltakarni.  Hanem a belső őszinteség lenne a gyógyír a helyzetére. Ha "lefelé fordul", ahelyett, hogy "felfelé tekintene", maga sem tudja pillanatnyilag, hogy hol a helye a rendszerben és csak az energiaszívásig jut maga is. Csak annyit kellene mondani magának: most elfáradtam. Az egyik jól bevált módszer, amikor a gyógyító bejelenti, hogy mostantól egyéni terápiát nem folytat, hanem közösségi programokat szervez, ahol átadja tudását a hallgatóságnak. Esetleg ír egy könyvet, vagy kettőt. A személyére tapadt szenvedőktől így legalább szabadul egy időre. Határait lezárja, telefonon és egyéb módokon elérhetetlenné teszi magát „a küldj energiát, mert nagyon félek” típusú szenvedők számára. Akik még nem jutottak el annak a tanításnak az esszenciájához, hogy „segíts magadon, s Isten is megsegít”.  Higgyétek el, nagyon nagy teher ez egy gyógyító számára. Az emberek szeretnek rácsimpaszkodni a csecsre, ha már egyszer folyamatosan jön belőle a tej. Feldolgozzák, kipisilik, kikakálják, és máris kell az újabb adag. Hasonlatosak a csecsemőhöz, aki nyűgösködik és anyjából az utolsót is kiveszi. Nehéz ám nemet mondani egy csecsemőnek! Gyakran az anya dühös lesz a végén, a gyógyító pedig előtérbe tolja az egóját.

Akit előre felkészítenek a kiégés veszélyére, az észre fogja venni magán a jeleket, mielőtt mások veszik észre. Nem szervez akkor több csoportos programot sem egy időre, hanem bölcsen elvonul – egymaga – és rendet tesz önmagában. Szívesen fordul másokhoz segítségért. Leghasznosabb "felfelé". Egyébként is öreg hiba, ha egy mesternek nincs egy mestere, aki segít feldolgozni az őt ért hatásokat. Ha soha nincs ideje arra, hogy kikapcsolódjon, valami egészen mást csináljon, mint amit hivatása szerint tesz.

De mindebben megakadályozhatja a populizmusra való törekvés. Mely szintén az ego harca a fennmaradásért. A figyelem megszerzésére való törekvés alapjaiban rázza meg az eredeti ideált: az ember javát akarom szolgálni. Az embereket ugyanis nem lehet megjavítani. Csak az embert. Mindig egyet. A legkisebbet. „Az egész birkacsordát tereljék a kutyák, én azt az egy elkóborolt barit keresem.” „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek.”

Ezzel szemben hamis értéket üldözünk, amikor sok ember figyelmét kívánjuk megszerezni. „Ahol ketten-hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” A közösségi programok könnyen kelthetik azt az illúziót, hogy az egész emberiséget szólítjuk meg. Pedig ott is csak az ember szól az emberhez. Az által, hogy lesz a hallgatóságban egy-két ember, akinek az előadás tartalma majd változást hoz az életében. És a többiek pedig csak ott voltak melegedni. Mindig, mindenhol többen vannak a melegedők. Így az emberiség megváltása  még a sok embert vonzó előadásokon is rendre elmarad.

 Gyakran hallunk olyasmit: „amit én teszek, az fontos – megmondták az égiek is”. Talán nem kéne az angyalokat belekeverni ebbe a játékba. Mindannyian azt gondoljuk magunkról, hogy amit teszünk, az fontos. Persze mindig ott a bizonytalanság: tényleg így van? És jön a válasz „fentről”: ó, igen!”

Én is – most – miközben ezt a bejegyzést körmölgetem, szentül meg vagyok győződve róla, hogy amit most teszek, az baromi fontos.  S ha nem vigyázok, hatalmasra fogom fújni a saját egómat. Már elkaptam magam! Befejeztem annak örökös figyelgetését, hogy hányan látták tegnap a honlapomat. Napok óta rá sem néztem a statisztikára. És lőn: tudok élni nélküle! Azt hiszem, inkább ahhoz kell az angyalok segítsége, hogy leleplezzük magunkban egós vágyainkat.

Nem tudom, hogy más hogyan van ezzel…de én most magamat (is) leplezem le.

Kitaláltam a sajtos napot, szépen felépítettem egy egész napot betöltő programot. Tanultam, olvastam, gyakoroltam. És az egész összeomlott bennem, mert átjárta a populizmusra való törekvés. Mindenki hurrázott, aztán a nyakamba zúdították, hogy mi a szörnyű oka annak, hogy nem tudnak részt venni rajta. Na, ne!!! Most már világos, hogy én nem az a fajta ember vagyok, akinek menni fog a meghasonlás annak érdekében, hogy rám figyeljenek. Majd ha megtanultam a helyem a világban, akkor menni fog ez is a maga útján. A sajtos nap nem gyógyítói munka. Az egy program. Gazdagon felépítve történetekkel Csobánka múltjáról, jelenéről. Szimbolikával megjelölt és titkos szakralitásáról. Összekötve a házi sajt készítésének tudományával. S mennyire tönkre tudta tenni a bennem dúló vágy a népszerűségre! S mennyivel inkább beteg dolog a népszerűséget a megélhetés szolgálatába állítani! Az nagy teher – főképp, ha olyan kényes területről van szó, mint a gyógyítás.

Örvendtem