Elsiratom az életet
Az ember lánya (ich) délután hazajön a munkából. Befűt és vacsorázik (hátralévő) élete párjával. Vacsora után házi sört isznak. Amikor elég meleg van már a szobában, ruháját leveti magáról, s köntösbe bújik. Bekapcsolja a számítógépet, megnézi az e-maileket, bekukkant a honlapjára, belép a Facebookra, ír a lányának: minden rendben van. Aztán megkezdődik a szörfözgetés a hírfolyamban. Egy megosztásban olvassa, hogy meghalt Vágó István. Rájön a frász. Rákeres a Google keresőben. Sehol semmi. Aztán a kommentekből kiderül, hogy a hír kamu. Akkor tovább lép. Hirtelen észreveszi, hogy az egész világ egy nagy dobszakkör. Több dob, mint nap. De az ember lánya már (elég) öreg. Tudja, hogy nem lehet mindent. Tovább olvas. Jön egy újabb bejegyzés. Hozzá egy videó. Egy mélyen vallásos családról. Negyedik gyermekük szülés közben orvosi műhiba miatt agykárosodást szenvedett. Az ember lányának eszébe jut a saját gyermeke. Aki szintén oxigénhiányos állapotban született. De nem károsodott az agya. Szűz Anya közbenjárására gyanakszik. De miért pont én? És miért pont a Mikes család? Ha Te lennél az Isten szeme…hogyan osztanád szét a kegyelmedet? Kinek, és miért? – kérdezi magától. Mi megérdemeltük, ők meg nem? Ez egy hamis és nagyon provokatív kérdés egy felnőtt ember szájából. Egy kislány megkérdezheti ezt, a maga ártatlanságával Ferenc pápától: „Isten miért engedte?” Lehet e kérdésre valamit válaszolni, de az csak valami, nem tud hozzáférni a lényeghez. Kimagyarázható. A feltevés. Miszerint Isten irányítja a sorsunkat. Neked ezt ad, neki azt ad, te jól jársz, amaz veszteséget él meg. Vagy fordítva. Én nem is tudom, kedveseim, hogy mondjam, hogy meg ne sértsek senkit az ő hitében? S a magaménak se mondjak ellent. Isten – ha létezik, mint személy – olyan mint a Nap. Mindenkire egyformán süt. Ha a Balatonban fürdök épp, meg fogok égni, ha a fa alatt csücsülök, akkor pedig nem. Nyáron megsülök tőle, télen melegszem a fényénél. Bár ez sem túl jó hasonlat, magyarázatra szorul. Mert azt eldönthetem, hogy beülök a fa alá, vagy fürdöm a habokban, de azt, hogy az oxigénhiánnyal született csecsemőm mégis egészséges lesz, az nem múlik rajtam. Lehet persze úgy tenni, hogy „én akartam így”. Egy tudattalan döntés, melyet a lelkem hozott…talán egy másik életemben. Mindegy. Szemfényvesztés, ringatás ez is, az is.
Az ember kezében a kulcs, mely a belenyugvás képessége. Istenhívő azt mondja: „belenyugszom Isten akaratába.” Nem hívő, ateista azt mondhatja: „belenyugszom.” A miértre pedig nincs válasz. Sem ennek, sem annak.
Most mellékelem a videót, mely ezeket a gondolataimat elindította. S azt mondom: nagyszerű az ember, ahogyan az élet mélységeit felfedezni képes. Örömöt talál a bánatban, célt az értelmetlenségben, kegyelmet a kegyetlenségben. Kicsit ringatja magát, és pityereg…neki lehet, mert közben cselekszik. Nem hagyja annyiban. Kihozza magából a legvégsőt.
www.youtube.com/watch?v=kZZir0WL5U4&app=desktop
ui.: Mikes anyuka 2014. decemberében egy tragikus kimenetelű autóbalesetben életét vesztette. Fia, Donát, aki szintén az autóban ült, három hét után szintén elhunyt. Itt maradt e keser-édes sárgombócon Mikes apuka és három lánya.
Az elméleteket és a miértre a válaszokat lehet tovább keresni. Én…itt a meleg szobában, a puha köntösömben, jól lakottan, a „mindenki rendben van” érzésével siratom el az életet. Úgy általában az életet, a Mikes család életét, a saját családunk drámáit és veszteségeit. És továbbra sincsenek jó válaszaim. De már nem is kérdezek.
