Múltidéző
Gyakran éreztem azt már életemben, hogy fogva tart a múltam. De miért is tarthat ő engem fogva, a múlt, ami már rég elmúlt? Mert én teszem ezt, amikor tudatommal állandóan a múltamban időzöm. Észre sem veszem, hogy közben mi történik körülöttem a jelenvaló világomban. Az azon való kesergés, hogy minden, milyen szép volt régen, bezzeg most milyen sanyarú; vagy éppen a drámákon való elmélkedés szakíthat ki a jelenemből, mint egyetlen lehetséges valóságból, ami valóban van.
A Jerikói lonc, a Bach virág csoport egyik tagja segít a múltat idealizáló szenvedőnek, hogy elengedve ezeket az - egyébként cseppet sem valós - visszaéléseit megtalálja a jelenben rejlő csodákat, vagy éppen nem csodákat, de mindenképpen a valóságot.
Sokszor zuhantam már ebbe az állapotba, s utoljára, a Jerikói lonc esszencia fogyasztása az alábbi vers megírására késztetett:
Jerikói lonc…
Elmúlt szerelmeid hantja fölött
Miért állsz tétován, könnyes szemmel?
Gyászos az ábrázatod,
Pedig nem te vagy, ki ott fekszel.
Tudom, szeretni, vágyni, érezni volna jó!
Mindez ott alant, a hant alatt -
Csak puszta illúzió.
Asszony! Hol van szemed tündöklő fénye,
Miért e tudat, hogy mindez meg nem érte?
Hol van büszkeséged, női, kedves bájod,
Mivel elbűvölted egykor a világot?
Fakó vagy, és savanyú!
Elmúlt szerelmeid hantja fölött
Szél zörget záraz lombokat.
Addig állsz ott, míg a gyertya csonkig ég,
S kezedben az utolsó virág is elfonnyad.
Addig merengsz a múlton,
Míg a jövőd is elhalad…
S csak állnak majd sírhalmod fölött
Fiaid, lányaid, fekete gyász-sorban
Csendesen merengve a platánfák alatt.
2009. november