Eltemetett emlékek - kiásom a csontot
Abúzus, a fogalom, mely hirtelen belépett az életembe, mikor elkezdtem – sok év halogatás után – a Mérgező szülőket olvasni. E könyvben terítéken a szülő-gyermek kapcsolódás, azon belül a tévutak, melyeket csak és kizárólag a szülők rajzolnak bele a család tagjainak történelmi térképére. És a gyermek az áldozata. Azért szörnyű, elrettentő és megdöbbentő az egész, mert nem visszaadható, nem kérhető számon, és hosszú évekre meghatározza a gyermek sorsát.
A történésekből két szálon válik titok: az egyik szálon a család összefog abban, hogy kifelé ne derüljön ki semmi. A másik szálon a gyermek védi magát úgy, hogy mélyen eltemeti magában az atrocitásokat. Ennek védelmi szerepe van: így megőrizheti a szüleiről minden gyermekben élő tévedhetetlenség – ideált, illetve hozzásegíti magát ahhoz, hogy ne haljon bele a szenvedésbe, hogy túléljen, hogy ne bénuljon meg teljesen az élet számára.
A gyógyító felejtés azonban csak látszatmegoldás a helyzetre. És a trauma, mint valami nagy energiájú földkincs, akár egy patak, vagy gázok, később minden lehetőséget ki akarnak használni arra, hogy utat törjenek maguknak a felszínre. Az úttörések a felszínen pszichotikus zavarokban, függőségben, pánikbetegségben manifesztálódnak. S előbb, vagy utóbb, mégis pokollá teszik az áldozat életét.
Amikor megtanulunk elfelejteni mindent, tudatnélkülivé és ezzel meg nem történtté akartuk tenni…és aztán egyszer csak olvasunk valamit, ami kiborít, és történik valami, ami felkavar. Észre vesszük, hogy egész testünk lilabőrös, fejünk szédeleg, lábaink rogyadoznak az olvasás közben, és sírógörcs fojtogat. Föld mélye megnyílik, és testi tünetek formájában utat tör magának a rettenetes titok, az eltemetett emlékek…
Még nincsenek konkrét képek…és lehet, hogy nem is lesznek. A szellemi szintű gyógyításban úgy tudod, hogy közben nem tudod. A történet az érzés szintjéig sűrűsödik az anyagba és nem jobban. A test szintjén megtörténik a konkrét emlékezés: ki, mikor, hol, és hogyan… Az elmének sok kérdése van, és egzakt válaszokat vár rájuk. Bármelyik út megfelelő, bármelyik ajtón be lehet menni – a barlangba. Az első lépés a legnehezebb. Aztán, jön egy csónak a semmiből…hopp! Bepattansz, és hagyod, hogy a barlangi sebes patak röpítsen a titok felé. Mindegy, hogy a belső lelki termében lelsz rá a titkodra-emlékedre, vagy a test szintjén, egy másik barlangi odúban…de amikor gyógyulsz, a szellemi szinten való gyógyulás hoz maradandó eredményt. Mert a traumát ott lehet kiírni végérvényesen.
Ezért kerültem én a sámáni útra. Mert testi szinten már gyógyítottak, de lelki szinten az előtt még senki sem. És mindig is tudtam, hogy nem vagyok jól.
„Éppen ez a legnehezebb az abúzusban: a hallgatás csapdája. Az ember elmulasztja az első pillanatot, amikor még lehetne szólni, lehetne panaszkodni, és utána már minden késő, cinkossá válik. Az abúzus által egy életre összeköti magát a lelkiismeret-furdalással, a szennyel, a selejtesség érzésével, és olyan szoros szálak fűzik az elkövetőhöz, hogy ebből sosem szabadul. Már nem is gondol rá, honnan jön az érzés, de bűnös lesz örökre, és nincs feloldozás.” (Anoni Mara: Bűn vagy bűnhődés)
Ez a citát Antoni Mara honlapjáról származik, melynek linkje itt:https://www.beszeljrola.hu
Én is azt tettem, amit bárki más tesz: amikor feltört valami a földből, gyorsan ráhúztam a szekrénysort. S amikor időnként benyitottam lelkem szobájába, a rend helyett azt kellett látnom, hogy a szekrénysor a szoba közepén van, a fotelek a fal felé fordítva, a csillár csálén áll…és a szobában sötét van. A könyv olvasása pedig újra és újra benyittat a szobámba, és szembesít azzal, hogy semmi sincs rendben!
Az Isten szemet adott nekem. Kettő meg még egyet nyitott, hogy egészben láthassak, ne csak a kulcslyukon. Így van egy mágikus háromszögem. Spéci látcső, mely megvilágítja a szinkronicitást a folyamatok között. Egyszer meg is rajzoltam, és hajdani kedvesemnek a falára került…de aztán szétmentünk. És könyörögve kértem, vegye le onnan, mert filmként pereg le előttem, minden, ami a szobájában történik, és nem akarok én ebbe beleőrülni.
Látóterembe került a TITOK. Szinte ismét csak az őrületbe kergetett, hogy miért vannak előttem titkai számomra fontos embereknek. A lineáris időben azonban „hamar” rájöttem, hogy a történet nem rólam szól, a titok nem előttem zárt, és a történet csak a felszín. Kivétel nélkül mindenki valami mást titkol, valamit eltemetett, az ő traumáját, sérelmét, amit számára fontos emberektől szerzett be…amikor le akart dűlni a templom oszlopa, tornya, és ki akart égni a szentélye, melyben a számára fontos személyről őrizte az ő Oltáriszentségét. Akkor teremtette meg a védőhálót, a TITKOT.
És most már biztos, hogy nekem is van ilyen védőhálóm. A tükör elv épp erről szól: „mások mutatnak neked önmagadról képet”.
A folyamatomban, vagy ha szebben akarom mondani, az utamon, épp tartottam egy rövid pihenőt, hogy elengedjem azokat a tükröket, melyek mások tartottak nekem, hogy elővehessem a sajátomat, mely meg fogja mutatni az eltemetett emlékeimet. Ezért most „Szia, hogy vagy” barátságok és egyéb kapcsolódások nélkül élek. Amiért minden kedves érintettől elnézést kérek, és szívből remélem, hogy egy másik szinten hamarosan újra találkozunk!
Nézzük a szinkronicitásokat a történetemben! Persze, csak a teljesség igénye nélkül. Ahogyan jönnek sorba, mindig meg fogom írni. Egyet már leírtam: találkozásom a TITOKkal. Elutasítom az embereket, akikről észre veszem, hogy titkuk van. Közben fennen hirdetem az őszinteség erényét. Kiállok a világ elé, és a hálón kitálalom a szégyenemet. Egyúttal rájövök, hogy csakis magamat ítélem el. A világ együtt érző és megértő. Az elme szintjén kérdéseket teszek fel magamnak, és megválaszolom...egy nagy kupac puzzle mellett ülök mégis, és évekig nem áll össze a kép. Pedig próbálom a darabkákat így, úgy. De csak szigetecskék állnak össze, s a kontinens többi része a káoszban rejtezik. S a kupac alatt ott az én TITKOM. Amire nem emlékszem és ezért sem tudok róla beszélni…Egyszerűen azért, mert nem vagyok abban a helyzetben, hogy felelősséget vállalhassak érte. Csak azt a szégyenemet tudom megjeleníteni a szavak szintjén, amiért tudok vállalni. A többi továbbra is a homályban marad. De már nem sokáig! Közel az idő, hogy a Föld mélye megnyílik…és szembe nézek a démonaimmal, s visszateszem a felelősséget annak a személynek az ölébe, akit megillet.
Mennyire szeretem azt a dalt: „Várom, vágyom, föld mélye megnyíljon, bíborban táncoljon”! Hogy tudtuk ezt barátnőmmel két szólamban énekelni a dobkörön! Valami egységet éreztem akkor vele. Talán kellett, hogy érezzem: nem egyedül várom.
Ugye nem kell mondanom, hogy folytatás következik?!