Elvált szülők csoportja
Gyakran felpörgött bennem is a vágy, hogy bebizonyítsam, én alkalmasabb vagyok. De rájöttem, hogy ha ezen az áron szerzem meg az elhelyezés megváltoztatására jogosító határozatot, akkor fogom a gyermekeimet elveszíteni igazán.
Elvált szülők csoportja
Csatlakoztam egy másik csoporthoz is. Elvált szülők csoportja. Csak annak az okán kértem a felvételemet ide, mert, hogy én is elvált szülő vagyok. Régi önmagammal sikerült találkoznom, ami a problémákat illeti, és sok nehéz lelkiállapottal, ami alapvetően megnehezíti, hogy az ember – érzelmektől túlfűtött, esetleg sértett állapotban – logikusan tudjon gondolkozni, helyesen dönteni és cselekedni. Azt hiszem, nem lennék szegényebb lelkileg, ha nem kellett volna nekem is átélni ezt a traumát. Inkább kihagytam volna. De ez most már megtörtént, visszafordítani már nem lehet, így hát inkább levonom belőle a konzekvenciát.
Rengeteg szociális munka lenne ezen a területen, és akár már középiskolától lehetne oktatni, hogyan kössünk házasságot, és hogyan váljunk el címmel. Bár ez ötlet kicsit meghökkentő, sőt mondhatnánk morbid. Főleg, ami a tudatos válást illeti. De nem tudomást venni arról, hogy jelenkori életünk része a magas stressz és ezzel párhuzamosan az egyre alacsonyabb stressz-ingerküszöb, hogy ösztön-szinten és az érzelmek által vezérelt szülők gyerekei sem lehetnek mások, csak ösztön szinten működő, érzelem-vezérelt lények, nagy hiba. Ki vagy, merről jöttél, hová tartsz? Milyen értelmet tudsz találni az életednek? Apa nem tisztelte anyában a nőt, és te hogyan fogod? Anya nem tisztelte apában a férfit, és te hogyan fogod? Mert az érték, ha az emberek tisztelik egymást. Az emberi létezés egy nagyon fontos szegmense az értékekről való beszélgetés, a terelgetés, amíg nem késő. Mert mindennek megvan a maga ideje. Anya és Apa, Ti vagytok a számomra az igaziak, csak Ti!”
A tudatosság fejlesztése mindig az adott korszakban az adott szinten lenne fontos és egy kicsit túlmutatva az életidőn. Így serdülő korban a lányokat már a nőiségre is kellene oktatni, a fiúkat a férfiasság helyes útjára terelni. Megmutatni a valóságot. Egy valóságos ember születését, és halálát. Egy valóságos háborúban egy sebesült katonát, egy elpusztított várost. Mindez félelmet fog kelteni és a félelem beavatás. Én annyi, de annyi gyermeket látok az utcán játék puskával a kezében hadonászni, szaladgálni és pusztán játékból lövöldözni. Annyira nem méltó, annyira komolytalan. És ez a gyermek úgy fog felnőni, hogy azt hiszi, a puska ártalmatlan játék csupán. És játékból meg lehet halni, akár százszor is. Ez biztos, hiszen a prérifarkas is újra és újra üldözőbe veszi a gyalogkakukkot, közvetlenül az után, hogy átment rajta az expressz vonat, lezuhant a szakadékba, felrobbant a dinamit mellette…stb. Annyi, de annyi fiatalt látok kézen fogva, összeölelkezve, csókolódzva az utcán lézengeni. Kevés mondanivalójuk van egymás számára, mondhatnánk, semmi. Legfeljebb a családjukban uralkodó konfliktusok szintjén találnak közösségre egymásban, és az érintésben. Ami melyiküknek az újdonság varázsával hat, melyiküknek már csak rutin már, egy ki tudja hanyaggyára eljátszott szerep. Komolytalan és méltatlan.
És így nagyon könnyű eljutni egy tudattalan párválasztáshoz, egy elrontott házasságig, vagy egyéb emberi kapcsolatig. És kiszállni ebből is pontosan ugyanolyan tudattanul lehet csak. Mint ahogyan ez velem is történt, mind a párválasztás, mind pedig a válás tekintetében. Ezért érhető, hogy ez a csoport légkör is nagyon meg van terhelve szubjektív drámák tömkelegével, ahol a szülők a gyerekeken huzakodnak. Apák és anyák úgy akarnak jobb szülői lenni gyermekeiknek, hogy közben azt igyekeznek bebizonyítani mindenféle tárgyi bizonyítékokkal és tanúkkal, hogy a másik szülő rosszabb. Gyakran felpörgött bennem is a vágy, hogy ezt bebizonyítsam. De rájöttem, hogy ha ezen az áron szerzem meg az elhelyezés megváltoztatására jogosító határozatot, akkor fogom a gyermekeimet elveszíteni igazán. Nagyon nehéz még mindig azt kimondani, hogy „drágám, apu ilyen, de nagyon szeret téged”. „Igen, ez igazságtalan, de most nem tudunk mit tenni.” Vagy: „ne aggódj, majd én elrendezem apával.” Egy jól működő házasságban is ingázik a gyerek a két szülő között. Van, amit apának lehet elmondani és van, amit anyának. És aztán a szülők szépen elrendezik egymás között. Egy válás után ebből az egyébként természetes „ingázásból”hatalmasra fújt presztízskérdést lehet csinálni. Aztán az baj! Vannak történetek, események, amiről megállapodunk, hogy közöttünk marad, én vállalom érte a felelősséget, és a dolog el van intézve. Talán éppen így kerüljük ki, hogy ebből egy „ügy” legyen.
A gyerekeim azt látták tőlem, mint mintát, hogy az anyának fontosabb a gyereke, mint a házastársa. Ezt a programot én az anyukámtól lestem el. Ez első házasságban rendszer-ellenes, ami alatt azt értem, hogy a helyes családrend: anya-apa azonos szinten és a gyermekek eggyel lejjebb. És ha a gyermek bármelyik szülőnél leelőzi a házastársat, akkor a rendszer meg fog sérülni. Megsérült. Második házasságban, az első házasságból származó gyerekek prioritást élveznek a második házastárssal szemben. De most jön egy fontos pont. Ezt a prioritást a második házasfélnek kell engedményezni, és nem a gyermekét hozó anyának-apának kikövetelni, pláne nem a gyermekeknek. A követelődzés nem vezet sehova. Az engedményezés pedig szeretetet teremt. Nem engedményezte, követeltem. Megsérült. Pont.
Szóval ilyen és ehhez hasonló apró részletkérdések sokasága vár feltárása, vár arra, hogy beszédtéma legyen belőle, és hogy oktassuk ezt a megfelelő időben és helyen.
Nem tudom, lesz-e helyem hosszabb ideig ebben a csoportban. Ha eltűrik a tagok, hogy szeretnék hozzátenni ennek a csoportnak a tudatosulásához, akkor maradhatok. Mert panaszkodni valóm hála Istennek, mostanában nincsen. A gyerekeimtől vettem a jó példát. Ők megbékéltek, és szégyen, ha én felnőttként (aki állítólag tudatos) nem lennék képes rá. De képes vagyok, és megtettem. Így most béke van kint és bent, fent és lent – ahogyan kell.
Békességet mindenkinek!