Elvárás, mint a kapcsolat halála (?)

www.stylemagazin.hu/hir/A-parkapcsolatok-csendes-gyilkosa/15182/eletmod/lelekhangok

Ezt a fenti cikket is el kell olvasni annak, akit érint-érdekel e téma. "A párkapcsolatok csendes gyilkosa az elvárás." Ehhez azért lenne pár gondolatom. Ha szabadna...

Mert amikor arról beszélek, hogy a „másik embernek milyen elvárásai vannak velem szemben”, valójában a saját elvárásaimról beszélek – magammal szemben, melyeknek rendre az a természete, hogy maguktól nem teljesülnek be. Hanem, arra várok, hogy valaki más teljesítse be azokat. És mindig lesz olyan helyzet, hogy nem tudja, vagy nem akarja… Akkor örökre vége?

Nem csak a párkapcsolat halála az elvárás, hanem az egyéné is. S ki ne akarná elkerülni azt a bizonyos halált? Mindaddig így lesz ez, amíg be nem látjuk, hogy a halál nem egyenlő azzal, hogy mindennek vége. Persze, kétségtelen, hogy bizonyos dolgok véget érnek a halállal, de a természet rendje szerint, a halál után, mellett, akár időben egyszerre, új dolgok születhetnek. És, gyakran tapasztalhatjuk, hogy annak a bizonyos újnak esélye sincs megszületni, ha nem hal meg a régi.

Szóval, aki párkapcsolat ügyben valami standard, langyos állóvízre gondol, az nagyot fog csalódni.

Tegyük fel, hogy elvárok tőled valamit! Egy, vagy több dolgot, hogy azokat Te tedd meg nekem, vagy kettőnk hasznára. Ami nálad egy kényszerként jelentkezik, az én szándékom szerint egy bizonyosságtétel arra nézve, hogy márpedig én tudom, de legalább bízom benne, hogy Te képes vagy ezt megtenni. Azonban Te ezt nem is gondolod, illetve kényszerként jelentkezik nálad, pontosan úgy, ahogyan saját mércéd szerint elvársz dolgokat saját magadtól, mely mércék aztán túl magasnak bizonyulnak a számodra, így időről időre elkönyvelsz egy kudarcot. A dologra való alkalmatlanságot az ember valahol megtanulja. Na hol máshol, mint gyermekkorában, a szüleitől? Elég ehhez annyi, hogy ne felelj meg apád/anyád elképzeléseinek, többször, egymás után. Ebből lesz a kényszerpálya, a magas mérce, mely a párkapcsolatban nemkívánatos elvárásokként jelentkezik – látszólag a másik fél részéről. Csak aztán nehogy az legyen, hogy egy ilyen cikket lobogtatva keresed a magad igazát, észre sem véve, hogy valójában miről van szó!

A cikk címével alapból nem tudok azonosulni. Mert mi is történik akkor, amikor nem várok tőled semmit? Lehetne így is…de egyes kapcsolatok pontosan a felek nagyfokú önállóságába tudnak belefulladni. Mi a közös találkozási felület, ha lépten-nyomon bebizonyítom, hogy igazából nincs is szükségem rád? Ebben a helyzetben már induláskor úgy kellene legyen, hogy bennünket nem a szükségleteink hoztak össze, hanem a tiszta szerelem. Ami – valljuk be – a mi tudatszintünkön mindössze egy lila elképzelés. Pál apostolt és az ő szeretet himnuszát helyénvaló volt idecitálni, hiszen minden baj gyógyírja a szeretet, csak ehhez egy párkapcsolatban ki kell nőni, meg kell gyógyítani a bennünk élő sebzett gyermeket.

A „jó”, de mindenképpen élő kapcsolat számomra a születés-meghalás-születés örök körforgásában lévő kapcsolat. Számomra a jó kapcsolat nem egy állóvíz, valami Nirvána szerű állapot, ahol reggeltől estig a fényben úszunk, hanem mélységek és magasságok váltakozása. Ezért vallom azt, hogy a tartós kapcsolat akkor kezdődik, amikor rájössz, hogy egy barommal élsz együtt, és rájövök, hogy te is csak egy oktalan lábasjószág vagy Isten állatkertjéből. Abban a pillanatban az egy halál. És akkor kezdődik, amikor gyakorlod a megbocsájtás erényét, mert szentül úgy véled, hogy beléd rúgtam, amikor pedig te a legjobbat akartad nekem. A megbocsájtásod által úgy fejlődsz, ahogyan egyetlen önismereti szemináriumon sem tudnál fejlődni. Mert ott csak beszéltek róla, de nem lehet kipróbálni… A megbocsájtásod nem egy adu-ász, vagy valami kupon a kezedben, melyet aztán felhasználhatsz később, egy kedvezőnek látszó alkalommal, hiszen akkor az adósoddá válnék. És akkor kész a baj! Mert a kapcsolat végső kimúlása ott kezdődik, amikor adósai leszünk egymásnak. És akkor az örökös jóvátétel szerepjátékában elenyészik maga a kapcsolat. Szóval…úgy gondolom, jó esély van örökre véget vetni egy házasságnak, ha folyamatosan szerepeket játszunk, ha folyton meg akarunk felelni a másiknak, és akkor is, ha mindig elvárások nélkül, egymás kielégítése nélkül akarnánk élni – egy panoptikumban, mint valami szerelmes viaszfigurák.

Miért baj tehát, ha meghal egy kapcsolat? Tudom, arra gondolt a szerző, hogy örökre vége. Igen, ez a szélsőséges gondolkodás pont olyan patologikus, mint a teljesítmény kényszer fogságában való vergődés, valamint annak a nem tudása, hogy a párunk tartja a kezében azt a tükröt, melyben meglátjuk saját magunkat. Nem az a lényeg tehát, hogy semmilyen elvárásunk se legyen a másikkal szemben, hanem az, hogy gyógyítsuk meg mi magunk lelkünknek azt a részét, mely kicsorbult az életünk korai szakaszában legfőbb tekintélyszemélyeink, a szüleink „gondoskodása” miatt.

Amikor faképnél hagysz, amikor nem válaszolsz, amikor kétségbe esetten szeretnéd helyrehozni, ami elromlott, a benned élő gyermek néz szemével, és bennem a szülőt látja. Pedig a szülő nincs itt! Ha hisztizek, és ellenállok ész nélkül, a bennem élő gyermek harcol a szüleivel. Pedig csak mi vagyunk itt! Mindezen történések színtere a házasságunk. Szóval, ha megbocsájtunk egymásnak, elengedünk valamennyit a szüleink adósságából, és ez által szabadabbak leszünk. És nem gyártunk új adósokat.

Valami kétség kívül meghal ilyenkor. Több dolog is. Például a kezdeti elképzelésem/elképzelésed a tökéletességünkről. Aztán elenyészik valamennyi a meghurcolt belső gyermekünkből. Lassan mindketten hozzá izmosodunk az élet nehéz köveihez. Addig is meg-megbotlunk a terhek alatt, ráejtjük a köveket a lábainkra, és fájni fog. De mindezeken is túl tudatosak maradunk abban, hogy mi összetartozunk.

No, hát akkor mit is gondol a szerző? Hol van ő most ebben a folyamatban? Valóban arról szól a párkapcsolat, hogy mindenki úgy jó, ahogy van, és az identitásomat valóban az erősíti, hogy te elfogadsz olyannak, amilyen vagyok? Az én identitás-tudatom ezek szerint tőled függ. És ez lenne a szabadság?

Sokan gondolkozunk az élet dolgairól, sokan írunk sok félét. Azzal tudunk egyet érteni, amire szemünk van, amire fülünk van. Amivel együtt rezeg a lelkünk. Így ma sokan gondolhatják azt, hogy a kapcsolatuk végső haláláért való igaz, a párjuk örökös elvárásai felelősek. Bekapcsol az adrenalin, és uccu neki, elfelé, de minél gyorsabban! És közülük hányan tudnak úgy gondolkozni: „ha elvárja, elvárja, majd megnyugszik”? Ez persze nem felel meg a jó gyermek ideálnak, aminek már gyermekkorunkban sem tudtunk megfelelni, pedig mennyire akartunk volna! De nem ment. Nem az a gond tehát, hogy a párunk megpróbál visszaélni azzal, (de gond, csak nem az a lényeg) hogy elvárások nélkül igazán nincs is élő kapcsolat, hanem az a gond, hogy mi meg akarunk felelni neki. A mi megfelelési kényszerünket meg milyen alapon akarjuk a másik emberen behajtani? Csak arra van kompetenciám, hogy magamon igazítsak, hogy merjek én az lenni, aki vagyok, mert csak így leszek képes arra, hogy meghagyjalak téged olyannak, amilyen te vagy. És akkor jöhet Pál apostol…