Empátia és segítség

Tagja vagyok néhány közösségi oldalnak a Facebookon. Az egyik közösség baráti segítséget nyújt minden rászorulónak, aki regisztrál és elfogadja a működési szabályzatot. Ez a Barát vagyok – segíthetek nevet viseli. A másik pedig Pál Ferenc atya személye és munkássága köré szerveződött közösség. Mindkettőnek elég régen vagyok a tagja. Az első oldalon tilos hosszú lére nyújtott beszélgetéseket folytatni. Vagy tudunk segíteni, vagy nem. Mivel az utóbbi időben elharapódzott a szükségtelen nyavalygás, az adminok több esetben is felhívják a figyelmet, hogy elegendő leírni, mire lenne szükség, és a szomorú élettörténet el is maradhat.

A Pál Feri közösségben, ahol sok felekezet híve tag, sokféle téma kerül terítékre. Érdekes módon Fei atya előadásairól kevesebb szó esik, pedig az eredeti törekvés az lett volna, hogy az alkalmak és szentbeszédek kapcsán indítsanak a tagok párbeszédet egymás között – alkalmazva esetleg önreflexiót. Mivel, hogyan járult hozzá az adott előadás az életük jobbá tételéhez, mi az, ami elgondolkoztatja őket…stb. Ez utóbbi csoport sem a szentek közössége, ugyanúgy megbántjuk egymást, ugyanúgy vitatkozunk az élet egyszerűbb és összetettebb kérdéseiről, mint bárki más, bárhol másutt az életben.  Néha ezen az oldalon is feltűnnek kérések. A leggyakoribb, hogy imát kérnek a többiektől, vagy tanácsot, hogyan járjanak el egy-egy ügyes bajos dologban, vagy komoly horderejű élet-kérdésben. Aztán, ha megkaparjuk egy kicsit a gesztenyét, vagy lehámozzuk a hagymát, akkor az is előfordul, hogy az imaláncra való felhívás mögött szimpla önös érdek, vagy egy önző vágy lapul. Az emberek azonban ritkán ásnak a kérés mélyére. Szent jámborsággal adják oda figyelmüket, imájukat olyan cél eléréséért, ami egy másik embernek alkalmasint egyáltalán nem szolgálja a javát.

Hogy most ilyesmiről írok, annak az oka, hogy a napokban valaki ismét segítséget kért a Pál Feri-s közösségtől. Mindannyian elmondtuk, hogy mit gondolunk, hogyan lenne helyes, és természetesen megint akadt olyan ember, aki szándékosan, vagy tudattalanul vak vágányra vitte (volna) a disputát. Amikor már jelentősre hízott a kommentek száma, a posztot indító személy sommásan összefoglalta frissen megszerzett élményeit, melyek közül egyet idéznék a teljesség igénye nélkül: „azt hittem, hogy itt empátiára találok. A felvezető kommentben azonban segítséget kért tőlünk. Na és ez a mondat volt az, ami miatt el kezdtem az empátián gondolkozni.

Lehetőleg nagyon röviden szeretném megfogalmazni, körülírni, hogy milyen magatartást tartok én empatikusnak. Ehhez egyik vágyamat hívom segítségül. Ha egyszer eljön az idő, amikor lesz egy saját termem, ahol a kurzusaimat tarthatom, szeretnék egy olyan lehetőséget biztosítani embertársaimnak, akiknek veszteségük van, hogy eljöhetnek oda egy adott időben, és akkor és ott a csöndben, vagy halk zene mellett leülhetnek, meggyújthatnak egy mécsest, füstölőt, és sírhatnak kedvükre, amíg a könnyük kitart. S oda, akkor abban az időben idegen emberek bejöhetnek, akik értesülnek a hirdetményekből arról, hogy ma gyászóra van, ők is gyújtanak egy mécsest, és leülnek a csendben. Hang nem beszél, nem köszön, nem cseveg…nem is suttog, csak ül ott, együtt a gyászolóval. Az ötlet a zsidó hagyományból származik és Popper tanár úr előadásában hallottam. Megragadott. Én ezt gondolnám együttérzésnek. Együtt lenni a térben egy másik ember fájdalmával. És semmi több. Az a szegény lélek meg nem akarja ám, hogy elvidd az ő bánatát, nem akarja, hogy megsegítsd, hanem a közösség megtartó ereje által erőt merít a szenvedéséből. Aztán vége a csendes ülésnek, elfújjuk a gyertyákat, és mindenki szépen hazamegy – szavak nélkül. Ha valóban együtt érző vagyok, nem is akarok segíteni. Mert az együttérzéshez nem kell tudjam a megoldást, és nincsen szükség az érzelmek racionalizálására sem.

Ha segítségre van szükségem, és kérem ezt, mondjuk egy közösségtől, akkor készen kell arra lennem, hogy meghallgassam a lehetőségeket, melyeket segítség gyanánt felkínálnak nekem. Ha kérésemnek megfelelően segíteni akarnak, de én mégis empátiát várok el, akkor felmerül a gyanú, hogy időrabló vagyok – történetesen mások drága idejét rabolgatom el. És valójában nem is szándékozom változtatni a helyzeten, vagy magamon ahhoz, hogy a helyzet változzon. Néhányan beugranak, néhányan idejekorán kiszállnak a buliból és néhányan maradnak, hogy szaporítsák a hiábavalóságot.

Így teljesen érthető, hogy egy olyan kezdeményezés, mint a Barát vagyok – segíthetek közösség miért zárja ki az életéből az empátia lehetőségét és miért koncentrálja a tagok figyelmét olyan körültekintően, újra és újra a konkrét segítségnyújtásra.

Ezért, arra kérem magunkat, magamat és minden kedves olvasót, hogy gondolja át a fentieket, és mielőtt bárkihez kérdéssel fordul, döntse el, hogy valójában mire van szüksége: együttérzésre vagy valamilyen meghatározott segítségre!

Ha úgy kezdenék egy posztot: „Kérlek benneteket, hallgassátok meg, mi történt velem”, akkor ez egyértelmű kérés: együttérzésre van szükség. Akkor nem is lenne szabad hosszas elmefuttatásba bonyolódni, hanem csak annyit mondani: itt vagyok és hallgatlak. A meghallgatás az maga a segítség. Vagy egy eszköz a gyógyításhoz, amit a mai gyógyítók többsége elfelejt. Különösen gyakran halljuk-tapasztaljuk ezt olyan orvosok körében, akik a psziché bajaival foglalkoznak. Nem hallgatnak meg, nem beszélgetnek, hanem írják a receptet a nem-alvásra, a pánikrohamra, a szorongásra, aztán mehetsz haza Isten hírivel.

Ha úgy kezdenénk egy posztot, hogy „segítségre van szükségem”, akkor írjuk le, hogy mire van szükségünk. Az sem ártana, ha mindenki magának kérne, és nem egy másik személynek, másnak a nevében. Kérjünk cipőt, könyvet, kályhát, imát a magunk számára. Azon az elven, hogy a másik majd kér magának, ami kell. Mert ha nem tud kérni, el fog szigetelődni. De ennek felelősségét mindenkinek magának kell viselni. Nem tartozik ide, amikor az anya kér imát beteg gyermeke számára. Egy gyermek helyett a szülő kér segítséget, és ebben nem lehet semmi kivetnivalót találni.

A meghallgatók közül néhányan az empátiát gyakorolják csak és nem merik ötleteiket elmondani, vagy nincs is semmilyen ötletük. Néha a meghallgatónak kell eldönteni, hogy együttérzést, jó hallgatást adjon segítségként, vagy mondjon néhány támpontot, hogyan lehet kimászni az adott helyzetből. Hogy melyikre van szükség, ezt akkor lehet eldönteni, ha a szegény szenvedő ellenáll minden racionális javaslatnak. Akkor neki csak a meghallgatásra volt szüksége.

Sokat tehetnénk magunkért és a közösségeinkért, a meghallgatókért, ha egy kissé tudatosabb szenvedőkké válnánk, és egyértelműbben tudnánk kifejezni lelkünk igényeit.

Minden felvetett témához szabad hozzászólni az üzenő falon.