Erőn felül

Erődön felül

Mindig is szerettem volna, ha kényelmes életet élhettem volna. Amikor ez az állapot eljött az életembe, életszínvonalam radikálisan zuhant. Anyagilag egy nagyon nehéz időszak következett, és aztán az kezdett nyomasztani. Amikor elértem a tenger fenekét, bármit megtettem volna, hogy helyre hozzam az egyensúlyomat, hogy magam teremtsem meg létezésem anyagi feltételeit. A kényelem többé nem volt szempont, s a fáradság nem tűnt többé áldozatnak. Gyakorta erőmön felül kellett helytállnom. Újra és újra. Így éreztem. Mivel eleget végeztem a határaim feszegetését, alaposan megerősödtem. Megtanultam: ha egy fáradságot ki akarok pihenni, mindenek előtt képesnek kell válnom arra, hogy munkám gyümölcsét értékeljem, és hogy a „megtermelésével” járó fáradságot elfelejtsem. Mindig szem előtt tartom, hogy fáradságom nem volt hiába.

Hogy miért éreztem azt, hogy erőmön felül kell dolgoznom? Nos, volt néhány téves program a fejemben.

Ezekről elmélkedem. Például: mitől merülnek ki az ember erőforrásai? Az egyik ilyen a hiábavalóság érzése. „Hiába dolgozom annyit, fáradok annyit, mégsem jutok el oda, ahová el szeretnék jutni.” A szemünk előtt ilyenkor egy távoli, homályos cél lebeg, egy paradicsomi állapot, melyben mindig jólét van és bőség van mindenből. Egy abszolút maximalista ideál arról, hogy milyen a „jó élet”. Már eleve gond, hogy a cél körvonalai elmosódottak. Így nem is csoda, hogy az odavezető út porfelleggel borított és mindig tartogat nem várt meglepetéseket. A céltudatos életben is el lehet fáradni. De arról majd később.

Apró tervek, kis lépések

A másik, ami lefáraszt bennünket, hogy nagy volumenű elképzeléseinket szeretnénk maximum három, de óriási lépésben elérni. Ez az „adj Uramisten, de most mindjárt” tévedése. Ha minden úgy működne, ahogyan nem működik – szerencsére, ha mindent olyan gyorsan és könnyen meg lehetne szerezni, semmit sem tudnánk igazán értékelni, s hamarabb hagyjuk veszni. A nagy lépésű, rövid utakat ritkán kíséri a belülről fakadó, mély hála érzése. A könnyű, gyors, rövid utak alatt nem tud megszületni a hála. Mert a hála az apróbb célok és az oda vezető lassúbb, rögösebb út vándortársa. A hála érzése pedig erőforrás. Az érzés, mely segít elfelejteni a fáradságot. Mint egy hűs, savanyú apró gyümölcs az erdei bokron, hosszú, forró vándorúton, amikor már az ivóvíz is kifogyott a palackból.

Monotónia tűrés

A végtelen hosszú út is mérhető méterekből áll. Ezt a tényt, önmagukat tudományos beállítottságúnak tartó kollégák sem vonhatják kétségbe. A vándor feladata pedig a méterek megszentelése. Vagyis: a méterek értékének a meghatározása. Ha értékelni tudom, máris megszenteltem. Ha hálás vagyok érte, máris megszenteltem. Ha csak úgy tudok rá tekinteni, mint értelmetlen áldozatra, akkor semmibe fogom venni, az eredményét is semmibe fogom venni, a hozadékát gyorsan el fogom tékozolni, és a következő méterekhez már eleve fáradtan fogok hozzá. Miközben minden méter száz centi és minden méter, mindig ezer milli. Ez a monotónia minden tevékenységben jelen van. Csak én lehetek az, aki színessé tudja tenni a pillanatot, mindig azt az egy métert, a munkafolyamatok állandó ismétlődését. Szinte mindegy, milyen tevékenységről van szó.

Kibírom ezt, hogy aztán élvezhessem azt

Tudom, az is egyfajta maximalizmusra való hajlamot tükröz, amikor feltételezem, hogy márpedig létezik olyan tudatállapot, ahol a monotónia élvezhető. Éppen ezért, óvatosan nyilatkozom arról, hogy ebben a szakaszban szeretettel és megértéssel nyilatkozzak pótcselekvéseinkről. Melyeket azért hozunk be az életünkbe, hogy a monotónia viselhető legyen.

Kérdés, hogy mikor lesz egy alternatív elfoglaltság pótcselekvéssé? Vagy inkább értsük ezt úgy, hogy pót-forrássá? Szóval, hogy is van ez, hogy rühellem a munkám, de ott van a másik cselekvés, amit szeretek? Ami majd feltölt engem, hogy kibírjam annak a tevékenységnek a monotóniáját, amit nagyon utálok csinálni? Átlag napi 10 órát dolgozunk valahol. A szerencsésebbek kevesebbet. De néha az a kevesebb is nagyon soknak tűnik. Ám ott az esti salsa-óra, szerdán, pénteken dobkör, szombaton-vasárnap egyéb – pozitív energiával átitatott - elfoglaltságok, szertartások, stb. Napközben vezetés óraszám, este egy jó pofa, hideg sör – kinek, mi hoz felüdülést a monotóniából. Ha kitágítom a monotónia hatókörét, önmagammal lenni napi 24 órát, mindjá’ 49 éve, az is viszonylag unalmasnak tűnhet. Képtelen vagyok egy kielégítő – strapát, urambocsá’ monotóniát tűrő – párkapcsolatra, viszont pompás pótcselekvés beszélgetni róla, netán tanítani, hogyan is kell jól csinálni. Nem! Légy szíves most ne sértődj meg, ha olvasod ezen sorokat! Én magamról írok. Mindarról, amin átmentem, amit én csináltam, és arról, hogyan szeretném másképp csinálni. És általánossá tettem az alanyban, melynek célja elsődlegesen nem az, hogy másokat szapuljak, hanem hogy elszakadjak verbálisan az állandó önostorozásról. Hiszen, nem is vagyok én olyan rossz!

Tehát, nem az alternatív elfoglaltsággal van a gondom, hanem azt szeretném megvilágítani, hogy attól még nem fogom jobban szeretni, értékelni a munkám, mert a munkaidő végén csinálhatok valami mást, ami örömet okoz. Ha munkává teszem azt, amit eddig kikapcsolódásként élveztem, az is monotonnak fog tűnni egy idő után. Ha emberek lelkével törődöm a szabadidőmben, és ez örömet okoz, és úgy érzem, hogy főállásban szeretném ezt végezni, akkor a főállásban ugyanaz a történet egyhangúvá válhat, és kilúgozhatja belőlem az utolsót is.

Miért dolgozunk?

Te és te és te? Mit válaszolsz arra a kérdésre, hogy miért dolgozol? Szerintem mindig azt a választ fogjuk hallani-adni: mi a fizetésünkért dolgozunk. Legtöbbünk olyan bérért dolgozik, amiből nem lehet, vagy nagyon nehéz még az alapvető szükségleteinket fedezni. Ezért mi, a városlakók, ideálisnak tartanánk például egy vidéki, önellátó életet. Mert azt gondoljuk, hogy a gazdálkodás vidéken nem a pénzről szól. Nem vagyok most abban a látásban, hogy ebbe a pénz témába mélyebben belefolyjak. Egyrészt: mert szerencsés helyzetben vagyok, amikor a munkám értékét én határozhatom meg, másfelől pedig a takarításon felül emberi kapcsolódások jönnek létre közöttünk, ami a lelkemnek nagyon fontos. És amikor megkötöttem egy üzletet, többet nem gondolok a pénzre, hanem akkor már csak a munkára figyelek és az emberi kapcsolódásra – ahol lehetőségem van rá. Legközelebb akkor jön be a képbe a pénz, amikor kifizetnek. Ehhez a nyugalmas állapothoz persze az is hozzá tartozik, hogy nem vagyok egyedül. Ketten keressük meg a betevőre valót. Amíg egymagam húztam a szekeret, sokkal nehezebb volt, és csak időnként tudtam megérinteni a „majd jön a segítség” tudatállapotot. Pedig a segítség mindig jön. Csak észre kell venni. Most is szükség van rá, midőn immár ketten vagyunk. Hit nélkül nem megy semmi igazán boldogan.

A célért való munkával ugyanez a helyzet. Ha megvan a konkrét cél, bizonyosan nagyobb motiváló erővel bír, mint ha csak a lila köd van a fejemben. Ebben az esetben a kimerülési krízis akkor fog jelentkezni, amikor a célomat elértem. Hacsak…nem állok meg egy pillanatra, és fejet hajtsak az előtt, amit fáradságommal létrehoztam. Megérinteni a megfoghatatlant, hálásnak lenni, hogy egyáltalán képes voltam rá. A kegyelem és a tálentumok meetpointja ez. A pillanatok összességéé, a lépéseké, melyeket megtettem – hogy eljussak A-ból B-be.

Elárulok egy nyílt titkot. Igazából nem a pénzért dolgozunk. Egészséges lelkületű embernek igénye a munka. A tehetetlenség és dologtalanság hosszú távon megbetegíti a testet-lelket. Egészséges lelkületű ember ezt zsigerből érzi, ha nem is tudja, és messze elkerüli a dologtalanságot.

Túl sok feladat – kevés idő 8a halogatás művészete)

A probléma egyik lehetséges megközelítése lesz, amit most erről írok. Vannak persze más utak is, de én most ezen megyek végig. A nyomasztó feladat a nagy lépésekben-minél hamarabb igénye miatt van így. A végtelen utat vizionáljuk, és közben figyelmen kívül hagyjuk a métereket, a centiket, a milliket…stb. Semmibe vesszük az idő útját, mely a jelen való pillanat és a félelmetes határidő között el fog telni. Az órákat, perceket, másodperceket…és vonakodunk megtenni a legfontosabb első lépést. Ez a halogatás szindróma. Végül mindig kiderül, hogy az adott feladat elvégzése nem igényel túl sok időt. Hiszen mindössze néhány óra alatt elvégezhető. Persze csak akkor, ha már hallható a határidő klaffogása a sarkon. Mindez igaz, és ráhúzható a ház rendbe tételére, apró, de számos feladat egymás után történő elvégzésére is. Mindezen tudatállapotok elszívják a cselekvésre való erőnket.

Agyban és lélekben mindig előre – ebből lesz a félmunka

Most csinálok éppen valamit, de úgy, hogy én nem vagyok ott. Hanem valahol a jövőben vagyok. Azon jár az eszem, amit majd azután fogok elvégezni, amikor már ezzel kész vagyok. Az alternatív cselekvésen jár az eszem, ami majd feldobja végül is napom. Mert az, amit most csinálok, egyébként végtelenül unalmas. A konkrét, de távoli cél lebeg a szemem előtt. Még, ha konkrét is, de alapvetően nem létezik. S mégis, képes vagyok abban időzni, annak érdekében, hogy elvégezzem azt, ami most oda vezet engem, de nagyon nehéz és fárasztó.

Ha minden úgy lenne, helyesen lenne a lelkemben, azt hiszem, sosem érezném magam halálosan fáradtnak. Honnan is indultam? Mi a cím? Erődön felül. Vajon mérhető-e, hogy mennyi az erőm? És az sok, vagy kevés? És mihez képest? A másik ember erejéhez képest, aki elhordja a hegyet is ha kell, akár naponta? Azt hiszem, erre az a válasz, hogy annyi erőm van, amennyi a fejembe belefér. Ahány pillanatot, percet órát, millimétert, centimétert, métert meg tudtam tenni úgy, hogy közben jelen voltam a feladat számára. Amikor pihentem, az is az út része, úgy pihentem, hogy közben nem azon kattogott az agyam, hogy holnap mit kell csinálni. Észre tudtam venni, hogy alkottam valamit, valami kicsit ma is, egyetlen lépést, vagy kettőt. Nem számít, mennyit. A hála érzése megnyitja a kaput a teremtő erőhöz. Holnap is, aztán is…Hát így legyen!