Esti búcsú

Egy téli este, a nyáron oly forró és szerelmes Égi Vándor rövidke útja után fáradtan a hegyek mögött a semmibe hanyatlik. Fázós Remete lett belőle, és visszaragyogó bágyadt sugarai belefagynak az ég aljába. A tyúkok az ólban a rúdon ülnek már, csőrüket mélyen a szárnyuk alá temetve gubbasztanak csendesen. A szabad madarak, akiket az ember nem szemelt ki rántott combnak, ugyanígy tesznek: fészkeikre húzódnak vissza. A kutya a küszöbön alszik. Átesem rajta minden alkalommal, ha ki kell lépnem a házból egy adag tüzifáért.

Vacsora után elrendezgetjük az ágyat, s mivel nincsen TV a házban, magunk maradunk gondolatainkkal. Ezeket csereberélgetjük egymás között. Aztán eljön a búcsú ideje. Megcsókoljuk egymást, és összebújunk, mint a fázós madarak odakünn a fészekben. Villanyt oltunk. Sötétség borul a házra, sötétség borul ránk. Az ember ilyenkor egy kicsi időre egyedül marad. Még ha nem is egymaga hál. Végiglapozza ezt a hátrahagyott napot, mint egy kis könyvecskét. Számot vet azzal, amit elvégzett és másnapra halasztja, amire nem maradt ideje ma. Lajstromba veszi gondolatait, kimondott és kimondatlan szavait, melyekkel hozzá tudott tenni valamit a másik ember életéhez – vagy éppenséggel elvett belőle. Mindezek benne van már a könyvecskében. Aztán egyre álmosabb lesz. Itt az idő búcsút venni ettől a naptól! Mely egyszeri és megismételhetetlen marad, most már az idők végezetéig. Hátra hagyja mindazt, ami megtörtént, s azt is, ami nem történt meg. Most már így van. Ezt a napot el kell engedni. S holnap reggel, az új napon egy új fejezetet nyitunk, egy új könyvecskét, melynek címe: Élet. Mert minden nap egy élet, minden óra egy egész élet, minden pillanat egy egész létezés.

Jó éjszakát!