Év végi bizonyítvány
Csapongó a lelkem. S gondolataim is csapongóak. Minden rezdülése az életnek emocionálisan mélyen megérint engem. Kicsit erre fúj a szél, kicsit arra sodor az ár. Rövid távú elköteleződéseket tudok vállalni. Ez utóbbi mondatba beleírhattam volna, hogy „csak rövid távút”. De az már súlyos ítélet lenne magamra nézve. Én pedig most nem ítélkezni akarok magam felett, hanem mindössze tényként megállapítani, hogy ez van velem, most ilyen vagyok. Viszont nézem a történet nyereségét is. Ez alatt az egy életem alatt eddig sok-sok érdekességgel, csodával ismerkedem meg, amit az emberi létezés kínál ebben a bőrben. Analitikus természetemnél fogva mélyen alámerülök minden egyes rezdülésbe, minden egyes örvénybe, le a tölcsér aljára, s mikor feljövök onnan, mindig valamivel gazdagabb lesz a lelkem. Ami által azt érzem, hogy korábbi önmagamhoz képest több lettem. Azt nem tudom, hogy az analitikus hajlam szükséges-e ehhez a folyamathoz. Lehet, hogy egyáltalán nem. Lehet, hogy semmi sem kell hozzá, csak a hajlandóság az alámerülésre – nem tudom. Én minden esetre alámerülök, analizálok, gondolkodom. Összerakom, szétszedem.
A fejlődés pedig az emberi léthez tartozó elem. A fizikaiban, a sejtjeinkbe kódolt program a reprodukció, a számszerű növekedés, a funkcionális tökéletesedés. Ahogyan egy csecsemő fejletlen idegrendszere a hónapok múlásával egyre tökéletesedik, mozgása összehangolttá válik, ahogyan az egész szervezete egységbe rendeződésre törekszik. Mely törekvés később abban teljesedik ki, hogy fektéből felül, majd mászni kezd, és egy napon feláll a lábára. Először egy az őt körülvevő világgal, majd differenciálódik attól, később képes már rémület nélkül rácsodálkozni, majd képes lesz együtt működni azzal. És így tovább…És úgy érzem, igen, hogy ez a „folyamat” a fejlődés minden területén is pontosan így történik, sőt, mi több, egy egész életen át tart. Azért nem ítélem magam, mert attól, hogy valaki más eljutott „valahová” látszatra ebben a folyamatban, még nem jelenti azt, hogy célba is ért. Ott a másik lehetőség, hogy csak megrekedt. Kívülről nézve pontos rendszere van az életének, mindig ugyanazon az úton jár, minden gyeplőt a kezében tud tartani; azt mondhatnánk, „felegyenesedett, lábát megvetette az élet ingoványos talaján, célba ért”. Senki se legyen azonban mások bírája szubjektív ítéletei által!
Most te is azt láthatod, hogy az önértékelési bizonyítványomat magyarázom. „Én nem buktam meg Életből, csak az ötöshöz hiányzott négy jegy.” De ez is csak látszat. Igazából egy ideje már semmi bajom sincs azzal, hogy úgy közlekedem a mezőn, mint a nyúl. Futok, futok előre, aztán időnként hirtelen irányt váltok jobbra, balra. A lényeg az, hogy közben futok, a lényeg a mező, mely számomra az életet jelenti, s a szabadságot. Nem kötelezetten, kínosan. Önnön nyúlságom természetét magamhoz ölelve, füleim lobognak a szélben, s szabad akaratból rejtőzködöm a tüskés bozótosba, ahol biztonságra lelhetek. Ebben a szabad nyúlságban benne van, mindig ott van, és prioritást élvez, hogy megvédem magam. Figyelembe veszem a szükségleteimet, az érdekeimet, és azok érvényesítésénél nem ártok másoknak.
A csapongásból eredően sok-sok dolgot nem viszek soha el a célig, a tökéjig. Számomra az a csúcs, hogy találkozhattam vele, hogy megkóstolhattam, hogy éreztem az ízét és aztán elengedem. De máris ott egy új lehetőség!
Ily módon azt tudom mondani, hogy nagyon kevés dolog van az életben, ami mellett hosszú ideig kitartok. Ezek a dolgok viszont komoly értékeket képviselnek számomra, ezekre tudok úgy nézni, hogy közben szabadnak maradok. De ez nagyon kevés dolog és nagyon kevés ember.
Emlékszem, hogy nyúl-utam során meg kellett tanulnom, hogy ne akarjak emberekhez kötődni. Az volt ezzel a baj, hogy rengeteg, irreális elvárás ragadt ezekhez a kötődésekhez. És aztán … akkora pofonokat kaptam, hogy arra jutottam, nem helyes ez az út a kötődések mentén. Azt hittem, hogy majd magányos leszek. De nem így történt. Hanem csak az maradt meg a szívemben, akiében én is. S akkor nincsen gond, mivel egyensúly van.
Hatalmas kihívás a tapasztalatokat hasznosítani a mezőn. Néha jó lenne tényleg vadnyúlnak lenni. Mert a vadnyúl zsigerből tudja, hogy a róka nem a barátja, és nem keresi annak társaságát. Az ember pedig tudja, hogy mi nem szolgálja a javát és mégis próbálkozik vele. Tudja, hogy vannak emberek körötte, akik közelsége nem válik javára, és mégsem tart távolságot azoktól. Hanem be akarja bizonyítani, hogy „mégis működik”.
Na jó. Ezt most nem szövöm tovább. A lényeg az, hogy csapongó a lelkem és semmi egyébről nem akartam ma írni.
Jóccakát!