Félelmetes őserő
Május 20-a. Péntek. Az idei év első, igazi meleg napja. Hét ágra süt a Nap. Az embernek van élni kedve.
-Gyere Bella, te vén amazon, megyünk egyet sétálni. Nyújtom felé a pórázt, nem hiszi el, hogy most ki fogunk menni a kedvenc rétre. Lustán nyújtózkodik, feltápászkodik, és komótosan a kapuhoz ódalog. Elhanyagoltuk őt mostanában, ami a sétákat illeti. Helytelen – furdalom magam. De most megyünk. Cickafarkat is fogok szedni. Kell a klimaxos teámba. Mindjárt holdidő van megint. Nem akarnám, hogy elsodorjon az ár-apály hulláma. A póráz csak dísznek van nálunk, de ha másik eb közeleg, vagy kicsi gyermek, akkor szoktuk használni. Bella tudja, hogy ilyenkor hozzám kell jönni. Nem kerüli a pórázt, mert tudja, hogy csak átmenetileg fogom korlátozni a szabadságát.
Boldogan bandukolunk kifelé, a mezőre. Az őszi árpa nagyot nőtt, mióta nem jártunk erre. Az útszéli halmocska frissen kaszált szénájában gázol Bella. Akkor megiramodott.
-Biztosan egy macsek – gondoltam. Hivatalból üldözi őket. Ezúttal gyorsabb volt Bella. Úgy láttam, hogy egy pillanatra elkapta a cicát, aki kiszabadult fogai közül és a közeli diófára igyekezett mielőbb feljutni. Mert minden mező szélen akad legalább egy fa, a rohanó folyóban egy deszka, a magas fűben egy lyuk. Csak az ember az, aki nehezen veszi észre a kínálkozó lehetőségeket.
Akkor azt láttam halványan még tisztes távolból, ahová már nem hord el a szemem világa, hogy ugrik a kutyám. A majd negyven kilónyi test, dacolva a gravitáció erejével, rugaszkodik el a földtől, olyannyira, hogy eléri a macska hátsó fertályát, s a menekülő cicát a földre rántja. S megindult egy őrült harc. A kutyámat a vére űzte, a macska az életéért harcolt.
Már szaladtam, közben kiabáltam: „Bella, engedd el!” Egészen közel voltam hozzájuk, egy méternyire. A viaskodó állatok szemébe tudtam nézni. A kutyám nem az én kedves Bellám volt, hanem egy vérben forgó szemű fenevaddá változott. Mint a Havasok könyvében a farkas…A macska szemében izzó rémület. Gyönyörű zöld szeme nem látott engem, ahogyan a kutyám sem volt abban a pillanatban az én kutyám. Láttam, ahogy a macska testét kitekerve igyekszik kikaparni a kutya szemét. Karmolta volna, ahol érte, ám a kutya minden ilyen akciót egy fejrázással oldott meg, s a macska minden ügyessége hiába való volt…
Otthagytam őket. Nem kellek én ide. Megfordultam, és sebes léptekkel indultam vissza. Nem akartam hallani a macska halálhörgését, nem akartam látni, ahogy a teste kettészakad a roppant erejű állkapocs szorításában. Nem akartam látni, hogy a kutyám szeme kifolyik, mert mégis eltalálta a fürge macska mancs… már futottam… A sarkon túl meglassúdtam. Hallom, hogy a kutyám eszeveszetten csahol.
-Akkor ezek szerint vége a viadalnak. A mozdulatlan tetemet ugatja, hátha harcba lehetne vinni még egyszer…
Hazaértem, romokban heverve. A kaput nyitva hagytam, hogy Bella be tudjon jönni, ne kelljen neki a kerítést megmászni. Alig értem be a portára, már otthon is volt. Lihegett, köpködött. Szemeit néztem, pofáját néztem…ép volt a szeme, ép volt a bőre. A fél vödör vizet kiitta, és leheveredett a hűvös teraszon.
Nincs kire haragudni. Az őserő megjelent élő valójában, a macska és a kutya harcában. Itt nincsenek talánok, itt igen van és nem. Nincsenek nyertesek és vesztesek, élet van és halál van. Mindaz, ami az embert borzalommal tölti el, oly annyira, hogy észre sem veszi az út szélén a fát, a rohanó folyóban a deszkát, a mezőn a sűrű fűben a kis lyukat. Meghazudta magának, hogy uralkodni képes a természeten, csak azért mert feltalált olyan szerszámokat, amivel feltörheti a földet, kincseit elveheti, betonmederbe terelheti a folyót, hogy a szép városát ne mossa el, és az égre törve legyőzheti elméjének legnagyobb illúzióját, a tér-idő rendszert.
Üres lettem…