Felfüggesztett élet - leakasztom magam

Mai téma: dohányzom, függő vagyok

Helló Kedvesek! Mintegy, approximatíve, tizenhárom  éves lehettem, amikor először rágyújtottam. A barátosnőmmel, a csigalépcsős rettenet hátsó lépcsőházban. Filtol volt a neve a ciginek, még arra is emlékszem. Szégyen, nem szégyen, a nagynénémtől loppantottam egy szálat…mert…muszáj volt kipróbálni! A Filtol mentolos cigi volt. Az íze a sült padlizsán ízére emlékeztetett. Nem a füst érdekelt, hanem a tilosban való kóborlás. Aztán „zugdohányos „ lettem. Nagymamát kijátszva, aki akkor már nagyon idős volt, és komoly feladat volt neki a kamaszodó unokájára felügyelni, a WC-ablakot kifeszítettem a zsírszagú lichthofra, és ott pöfékeltem. Mint minden első élmény, tapasztalás, ez a „tilosban” való bóklászás aztán életem további részén is elkísért, és mindig hozzá kapcsolódott a dohányzás élményéhez. Amikor igazán undorodtam a cigitől, az szerencsére a várandósságaim alatt volt. Ha sugárban akartam hányni, elég volt csak ránézni. De reggelente még csukott szemmel is ment. Így aztán volt 4X9, tiszta hónapom+ 18 hónap, amikor nagy ívben elkerültem – szabad akaratomból – még más füstjét is, nemhogy szájamba vettem volna.

Szájas kötődések – elszakadás a gyermekkoromtól

Tápszeren nőttem fel. Cicit csak néhány napig láttam, mert anyukám hamar belázasodott abban a gyermekágyi nyavalyában, mely ellen Semmelweis Ignác olyan kitartóan harcolt a maga korában. Tudni vélem tanulmányaimból, hogy ez hozzájárult ahhoz, hogy szenvedélyes ujjam szopó legyek. Tizennégy éves koromban még mindig az esti elalvás pótolhatatlan kelléke volt az ujjszopás és a maci. Ezért társaságkerülő voltam. S míg a korombeli gyerekek jól érezték magunkat táborokban, számomra egy néhány napos távollét a saját ágyamtól rémálomnak tűnt. Nagy szenvedést okozott nekem a szégyen, és a kényszer: nem tudok szabadulni a saját ujjam adta megnyugvástól. Ugyanakkor pontosan ez a helyzet volt az, amiből kiindultam, amikor kezdtem fellázadni saját gyermekkorom ellen: „el innen, gyorsan tovább, és soha többé nem akarok ide visszatérni.” Gyorsan cselekedtem. Tizenöt éves koromban már volt egy szerelmem, akivel nagyokat sétáltunk a Margit-sziget árnyas platánjai alatt. És megéreztem a csók ízét. Akkor elhagytam az ujjszopást. A szerelem aztán szintén a lázadás kellékévé vált. És kialakult bennem a mentális függőség, melynek lázadás volt a neve. A füstölésem miatt sok konfliktust hoztam a saját életembe. Mindig olyan párjaim voltak, akik utálták a cigaretta füstöt. Mindig ugyanaz a nóta. Először jó vagyok büdösen is, később pedig elfogadhatatlan lettem a számukra. Az erkélyen dohányozhatok, aztán már csak a kertben és később sehol. Megint stikázni kellett, ha lebuktam, szégyenkezni, és hallgatni a szidalmakat. Jellemzően anyaként is gyermekként viselkedtem és éreztem magam. Nagy fáradság árán kilenc évre letettem a cigit. Ám, amikor elváltunk, az első utam a trafikba vezetett.

Sok-sok évvel később…

Felkélt bennem a vágy, hogy letegyem. Beutaztam magamba, és találtam egy érdekes kapcsolódást közöttem és a füst között. A cigi a barátom volt. A legjobb barátom. Életemben, amikor csalódtam, mindig visszatértem hozzá, és ő várt, és fogadott, rendelkezésre állt. És a szabad felnőttség és egyenrangúság látszatát kínálta nekem. Az életemből valóban kimaradtak mindazon személyek, akikkel szemben gyermekként viselkedtem, tartottam tőlük, szégyelltem magam, és megalázásban volt részem. A szüleim meghaltak, a zsarnok-kapcsolatokból kiszálltam. És még mindig élveztem a legjobb barátom közelségét. Anyu temetése után, egy októberi napon aztán leültem, és elbeszélgettem az én legjobb barátommal. Elmagyaráztam neki, hogy szeretem őt, sokat segített rajtam, de mégis fel kell mondanom a barátságunkat, mert úgy érzem, most már inkább ez is csak egy rabság nekem, mint a szabadság jelképe…és különben is: nincs már ki ellen lázadnom. Ez a kis „beszélgetés” néhány hónapra megszabadított engem a cigaretta rabságából. Míg olyan krízishelyzetbe nem kerültem, hogy megint „szükségem” lett a társaságára. Az alatt az idő alatt nem szenvedtem a hiányától. Csak egyszer-kétszer jött a késztetés, kopogtatott. De olyankor mindig elküldtem, mint a román zokni árust: nem veszek semmit.

A nagy „független szabadság” idejében (úgy értem, amikor a külső körülmények alapján így határozhattam meg magam), vagy cigiztem, vagy vízipipáztam. Mindkét szokást jellemzően túlzásba vittem. Aztán jött ismét a szerelem, és maradtam a vízipipa mellett. Nem is akartam cigizni. Lehetetlenül drága elfoglaltsággá vált az utóbbi időben a vízipipázás. És új párom is egyre nehezebben viselte az egyetlen szobánkban gomolygó füstködöt. Nem vitatom, hogy jogos volt a fellázadása. Így abba hagytam a pipázást, és visszaszoktam a cigire. Először gyógyfüvekkel kevertem, majd a füvek elmaradtak, és jött a tömény dohány. Tudom, hogy nagyon büdös vagyok a számára. Az ő életének a nagy kérdése, hogy miért van az, hogy egész életében üldözte mások dohányfüstje és bűze? De erre keresse meg ő a választ. Én maradok magamnál. A szobában sosem cigizem. Hanem feljöttem ide a bagolyvárba, ami a kicsi házunk beépített tetőtere. Rengeteg írásom született ekkor, és a dobomat is itt készítettem el. Közben kedvemre füstölhettem. A „Nagy Haver” megint győzött.  A bűzhött füstölésem jelentős mértékben elszigetelt bennünket egymástól.

Próbálkoztam átvenni az irányítást a barátom felett. A munkába nem vittem magammal cigarettát. Így négy-öt óra is eltelt, hogy nem gyújtottam rá. Ha jó passzban voltam, azon kaptam magam, hogy nem is hiányzik. Nem is gondoltam rá. Ha rossz passzban voltam, akkor mindig volt nálam ilyen gyógyfüves idegnyugtató pasztilla. Azt bevettem és dolgoztam tovább. Mivel jó ideje test tudatos vagyok, megfigyeltem, hogy a kényszer valahol a solar plexus és a szív csakra között keletkezik egy örvénylő érzés formájában. A gyomorszájam táján. Olyankor hirtelen elhágy minden testi erőm. Fáradt leszek, és alig húzom a belem. Ha olyankor rá tudok gyújtani, helyre áll bennem a kényes egyensúly. Ha nem, nagy szenvedésnek leszek kis gazdája.

Hát imígyen telnek most a napjaim. Szabad akarok lenni…még jobban, még tisztábban, de közben gyűlölöm magamban a gyengeségemet.

Talán ezért is olvastam bele az Allen Carr módszerbe, és regisztráltam a neten. Azóta még ezek is basztatnak e-mailben. Egyszer valaki fel is hívott, én meg rátámadtam, hogy ne zaklasson.

Allen Carr jobban szeretné, hogy leszokjak, mint én magam. vagyis a cég, aki a nevét használja. Mert Carr úr 2006-ban elhunyt. Ez nem túl nyerő kezdés egy magam fajta függőnek. A kitűnően kidolgozott pszichológiai beetető módszer az Amerikából fújó széllel jött. Az ingyenes felvilágosító jegyzetek és videók után egy héten belül megtudhattam, hogy mennyi az annyi. Aztán jött, hogy mennyi az annyiból a kedvezmény, az ingyenes wellness hétvége, az egyéb jutalom falatok…hetek múlva ott tartunk a történetben, hogy mennyit engednek a feléből. Ha valamit mindig is utáltam, akkor az ez az amerikai stílusú marketing. Végeredményben a kellően motiváltakat büntetik a legjobban. Hiszen, kellő motiváltság esetén, azonnal jelentkeztem volna és gondolkodás nélkül megfizettem volna egy havi munkabéremet kitevő összeget. Így azonban, hogy hátrább léptem, már lassan ott tartunk, hogy a fele pénzért is megkaphatnám ugyanazt a szolgáltatást. Mivel még mindig nem adtam be a derekam, hajlandóak pillanatképeket felvillantani a terápiából.

De köszi nem! Mi a fenének tanultam annyit magamról, a psziché működéséről, ha nem tudom alkalmazni őket – magamon?

Mindamellett igazuk van abban, illetve bebizonyosodott a magamba utazásom alatt, sok évvel ez előtt, hogy a mentális függőség erősebb, mint a nikotinfüggőség. Az egész történet kevésbé szól a nikotinról és sokkal inkább a belső világom kuszaságáról, élethazugsággá hizlalt elkerülő hadműveletimről. A nyomtatott áramköröm zárlatairól és elkerülő átkötéseimről. Istenadta kreativitásomnak köszönhetően erre már sokkal korábban rájöttem – ingyen -. Lehet, hogy kecsegtető az agymosás ígérete, mely kioltani hivatott azokat a beidegződéseket, melyek kaptafaszerűek az életemben és alapsémái az életem nehézségeire adott válaszaimnak. De már nem szívesen mennék hipnózisba egy ilyen társaság felügyelete alatt. Még akkor sem, ha pozitív hatású „manipulációról” van szó.

Feltárandó és megerősítendő magam, én egy másik utat választok. Amelyben az érzékeny és sérülékeny pszichémet nem kell kiszolgáltatnom másoknak, magam tárhatom fel a rövidzáraimat, és felfedezhetem, hogy a rövid zárak kiiktatása érdekében milyen elkerülő átkötéseket forrasztottam, melyek miatt – nos, hogy stílszerű legyek – füstöl az egész masina.

A teljes panelcsere nem fog menni. Elvégre én mégsem vagyok egy erősítő berendezés, én ember vagyok, és a panel csere az egész self kicserélést jelentené, ami lehetetlen.  És csak olyan agresszív elfojtások árán lenne megvalósítható „ amásik Andrea”,  amelyekkel például fanatikus, kamikaze katonákat szoktak képezni. Én pedig nem fanatikus akarok lenni, hanem szabad.

Egyébként is: szilárd meggyőződésem, hogy az agresszív elfojtások sorozata sokkal előbb vezet tüdőbetegséghez, mint maga a dohányzás. Mérhetetlenül elcseszett ötletnek tartom, hogy a dohányosokat rettenetes képekkel és felhívó mondatokkal akarják jobb belátásra bírni. Tudjátok, a felirat nagy, vaskos betűkkel: „ a dohányzás halált okoz!” A gyógyszergyári nyugtatókra miért nem kötelező ráírni, hogy az elfojtás fulladást okoz? A valóság megkerülése és hárítása elmebetegséghez vezet? Az antidepresszánsok dobozára egy alakot rajzolnék, akik telefonkagylót tart a füléhez, de a drót végén nincs ott a készülék, üresen fityeg a madzag levegőben. A képen, a háttérben felirat: „Elme gyógy-, és Intézet”. Alatta a szöveg: Ha így folytatod, te is így végzed!” Vagy: egy pszichiátriai intézetről tennék oda képet, ahol a bent lakók pelenkában, mezítláb szaladgálnak a folyosón. Mint ahogyan a cigire, dohánya festett intelem is hatástalan, úgy a gyógyszerekre írt hasonló dörgedelem sem lenne eredményes. Egyszerűen azért, mert nem ér el a pácienshez. És ha elér? Csak a félelmét tudja megszólítani benne, a szégyenét és a bűntudatát. Semmilyen függőséget sem lehet megfélemlítéssel megszüntetni.

Függőséget csak úgy lehet megszüntetni, hogy megdédelgetem magamban a belülről fakadó igényt a szabad életre. Bennem ott van ez az igény. Feltárom magamban az útvesztőimet, a sémákat, melyek nálam a lázadás és a szabadság eszméje köré fonódnak. Keresek, kérdezek, beszélni merek  róla… Most épp erre felé járok…S nem lehet titok többé: FÜGGŐ VAGYOK.

Köszönöm a figyelmet