Felfüggesztett kapcsolat

Méricskélés

Igen, minden baj forrása a méricskélés. Nagyon szelíden mondva: értékelés. A szóban benne van az igen, és a nem. Mint annak a megjelenítési módja, ahogyan én a továbbiakban viszonyulni fogok a méricskélés tárgyához.

Azt ígértem, hogy a párkapcsolati függőségre fogok rávillantani. És ma ez a téma. Az állandó hintapolitika, ami legbelül folyik abban a személyben, aki ilyen függőségben él. Igen, vagy nem. Menni, maradni, vagy mégis menni? Vagy maradni…

Úgy látom, hogy mindössze néhány apró dolog hiányzik a belső békéhez, melynek „birtokában” nem lesz szükség többet játszmákra és méricskélésre.

Az első csapda :       „Lehetsz olyan, amilyen vagy!”

Elvben igen. És először örülni fogok, hogy olyan vagy, amilyen vagy, hiszen tökéletesnek látlak. Aztán jön a „B” terv: „igaz, hogy nem minden tetszik, de majd én igazítok rajtad”

Egy darabig minden rendben van, hiszen te el kezdtél úgy táncolni, ahogy én fütyölök, azonban már lehet sejteni, hogy én a fütyülésben fogok kifáradni, te pedig a táncban.

A lehetsz olyan, amilyen vagy akkor válik csapdává, amikor a táncos-füttyös partival felhagyunk, és el kezdünk „beleszarni” az egészbe. Miért is tesszük ezt? Azért, mert félünk helyesen konfrontálódni a kapcsolatban. Mert titokban félünk, hogy sok összezördülés fog eret vágni a kapcsolatunkon, és akár el is veszíthetjük egymást. Pedig pontosan emiatt kellene konfrontálódni, mert e nélkül sokkal hamarabb elhal a kapcsolat. Ez már kapcsolati függőség, és gyáva hozzáállás. De hát nehéz megtanulni bátornak lenni. Mert a bátorságot az élethez bizony tanulnunk kell. Önmagunkat, a másikat, az embert, az életet, és rá kell találnunk a belső erőforrásainkra.

A tudatos kapcsolódás a másik emberhez akkor kezdődik, amikor hozok egy tudatos döntést, hogy vele fogok élni. Őt választom, hogy ezek után együtt húzzuk az élet szekerét. És a szekérnek menni kell. „mert az úton menni kell, akkor is, ha maradni akarunk” (József A:Születésnapodra)

Ha ez a döntés nem születik meg, indulhat a „kínlódás”. „Nem tudom elfogadni, nem csinálja, amit kellene, egyedül húzom a szekeret”, és az ítéletek miatt támadt bűntudattól indíttatva, méricskélésbe bocsátkozunk. Hiszen érezzük legbelül, hogy valójában nincs jogunk ítélkezni a társunk felett.

Akkor jönnek az olyan gondolatok, mint:  „igaz, hogy állandóan ideges, és szétüvölti a fejemet, de mindenem meg van mellette és anyagi biztonságban vagyunk.” Vagy:”Igaz, hogy félrelépeget, de olyan jó vele az ágyban, és én szeretem őt.” …És lehet kutakodni a saját életünkben, hogyan méricskéljük a másikat, miközben még mindig nem merünk helyesen konfrontálódni.

Közben, szintén a háttérben, valahol a színfalaink mögött, halkan zümmögnek a régi, jó beidegződések, programok, melyeket többnyire a szüleinktől tanultunk. Az enyém pl. az volt: „Jah, fiam, nagy erények nagy hibákkal ölelkeznek.” Hát ezt értettem, már egész kicsi koromban, de arra valahogyan nem emlékszem, hogy valami kézzelfogható megoldást ajánlott-e, gyakorolt-e valaki. Inkább csak az eltűrésig jutottak. Nagymamám is, meg anyukám is. A másik nagymamámról nem is beszélve, aki súlyosan alkoholizáló nagyapám szörnyű abúzusait tűrte az öreg haláláig. Más idők voltak azok… hiába. Nem lehet minden régi mintát áthozni a jelenvalóba.

Ezeken a hasábokon nem lenne tisztes arra vállalkozni, hogy a kapcsolati függőség alapját képező önbecsülés, önértékelés hiányát most betöltsük, hiszen ez egy hosszabb munka eredménye tud lenni, és igényli a „jelölttől” a folyamatos jelenlétet és elköteleződést a belső utak mellett. Most csak villantgatok, hátha valakinek ad egy kezdő rúgást…

Tehát, esetleg észreveszed, hogy méricskélsz, hogy valójában semmit sem tudsz kezdeni azzal, hogy „hagyom, hogy az legyél, aki vagy”, vagy „lehetsz, olyan, amilyen vagy”. Vagy egyáltalán nincs közöttetek olyan párbeszéd, mely rólatok szól, vagy van, de az elviselhetetlenül hangos, és olyankor kiveszi belőletek az utolsót is. És jellemzően soha, semmilyen változást nem hoz. Esetleg rádöbbensz, hogy ahogyan a veszekedéseitekből hiányzik a kölcsönös felelősség vállalás, úgy a kapcsolatból, magából is hiányzik ez a fontos elem.

„Minden áron melletted maradok”

Ez is egy csapda. Amit esküvel is meg szoktak erősíteni. Fogadalommal. Juhéj! Most aztán mindenki tehet azt, amit szeretne, hisz úgysem lesz belőle nagy baj! Köt az eskü. Azt azonban jegyezzük meg most, hogy nem a templomi eskü hibája, hogy a szöveg mögött nincs valódi elköteleződés. És a „nevelők” felelőssége, hogy semmit sem kezdenek a kötődési zavarral, hanem meghagyják azt az illúziót, hogy mindezt egy esküvel Isten és ember előtt be lehet takarni, és akkor nem fog izzani a szőnyeg alatt a parázs.

Alig van ember, ha egyáltalán van, akinek nincsen valamilyen kötődési zavara – a szüleivel kapcsolatban. És képtelenség sitty-sutty kinevelni olyan generációkat, akik e zavar nélkül tudnak saját életet élni.

A kötődési zavarról ezért nagyon sokat kell beszélnünk, hiszen az életünk egyik megnyomorítója. Kötődési zavar, a párkapcsolatban, ha menekülünk, ha ütnénk, ha beleszarunk, nem beszélünk róla, ha attól félünk, hogy elveszítjük… a szülőt. Na jó mi? Mert mindezen reakciók csakis a bennünk élő gyermek ösztönös válaszai az ő nehéz helyzeteire. Abban az időben, amikor gyerek volt. És gondoljuk csak meg, mennyi elfojtás kapcsolódik ezekhez a tapasztalásainkhoz! Menekülnénk, de hova? Ütnénk, és csattan a könyv a padtársunk fején…beszólnánk, és meg is tesszük – egy intőért cserébe – a tanarnak… Az a tanult minta, hogy értelmes bárbeszédet nem lehet kezdeményezni, mert senki sem vesz minket komolyan…

Ez úgy íródik át a felnőtt kapcsolatunkban, mint pl.: „legfeljebb elhagylak”, „minden áron kitartok”, majd jól megleckéztetlek”, „nem foglalkozom veled, reménytelen vagy és a helyzet is az”, minek erről beszélni, jól van ez így”, „nem akarlak elveszíteni”, „úgysem veszel komolyan”; „innen nincs kiút”…stb.

Ezt összekapcsolva a fenti hozzáállási módokkal: „ha túl sok a rossz és túl kevés a jó, legfeljebb elhagylak”; „bármit megtehetsz velem, legfeljebb szenvedni fogok”; „rossz vagy, de majd én megjavítalak”; „nem vállalok felelősséget érted, de a kapcsolatunkért sem”; „az a fontos, hogy a látszatot fenntartsuk”; „nagy erények nagy hibákkal ölelkeznek”.

Én nem tudhatom, hogy másoknál ez hogy van, de az én nagyon nehéz házasságomban pontosan azokkal az érzésekkel voltam jelen, mint amikor gyerek voltam a szüleimnél. Pontosan annyira függtem lelkileg a páromtól, ahogyan egy gyerek függ a szüleitől. És kicsi voltam, és gyenge. Oroszlánüvöltésnek gondoltam, ami legfeljebb egy vézna nyau-nyau volt, pedig ugyancsak hangos voltam.

A másik ember csak úgy tud mellettem az lenni, aki, hogy én is tudok az lenni, aki vagyok. Ez pedig nem a másik megengedésére van alapozva, hanem a belső erő táplálja.

Hát akkor, tessenek ezzel valamit kezdeni, ha tudnak!