Fogas kérdések - ide is elkélne egy dúla

Kedvesek!

Megérkeztem. És  most sem vagyok már az az ember, aki tegnap voltam, hanem gazdagabb vagyok két értékes tapasztalással. Az első az, hogy a funkció Istenség sem nő, sem férfi alakban nem áll rendelkezésemre. Kit nevezek én funkció Istennek? Azt az Isten-képet, mely az én kéréseimet teljesíti, de pont azt és mindig úgy. Szóval: beletört a fogam a fogóba. A három masszív gyökeret egy óra alatt sikerült kibányászni. Fájdalomcsillapítóval kitömve egész jól érzem magam. És egyben megköszönöm hálával az odagondolásotokat!

Ha a Mária utcai szájsebészetre dobna neked is a gép egy beugrót, majd elárulom priviben, hogy ki operált.

A másik felismerésem az volt, hogy ha az ember lelkileg viszonylag rendben van, semmi sem olyan szörnyű, mintha zűrzavar van odabent.

Senkit sem szeretnék ámulatba ejteni a beavatkozás minden apró részletével. Mert, mint mondtam, ugyanaz az történés más és más lelki állapotban másfajta valóságnak tűnik. És nem szeretném, ha megijednél. Miközben én itt hideg fejjel ecsetelem a részleteket. Inkább arról szeretnék értekezni, hogy milyen fontos is lenne az egészségügyben a dúlaság intézményét úgy általában elterjeszteni. Noha ezúttal nem merült fel lelkemnek az az igénye, hogy valaki fogja a kezem, vagy simogasson, mivel teljesen egyet tudtam érteni azzal, a helyzettel, hogy most egyedül vagyok és ez csak velem történik. Hiába álltak köröttem jó páran.

De sokat mozdított volna a dolgon, ha egy értő segítő igazán jelen van, és hűti a homlokomat, vagy megtartja a fejemet erős kézzel, amikor kalapálni-vésni kellett.

A megváltozott tudatállapotban – melyet e kellemetlen helyzet generált -, világosan érzékeltem, hogy az egyébként nagyon ügyes doktornő maga is tart attól, hogy nekem fájdalmat fog okozni. És amikor kénytelen volt szegény ezt mégis megtenni, akkor átment egyfajta ádáz attitűdbe. Éreztem, hogy egyre feszültebb lett. És a beavatkozás közepe táján már ki is fejezte, hogy zavarja, ha nyögök. Pedig a nyögésem inkább egy hosszú elsóhajtása volt a fájdalomnak, vagy a fájdalomtól való félelemnek.

De őt ez nagyon zavarta. Olyannyira, hogy ki is fejezte ezt. Megterhelve ezzel engem, és azt a kapcsolatot, mely közöttünk erre a rövid időre kialakult, s mely arról szólt, hogy én fekszem ott a keze alatt, és az én pofámat veri szét. Tehát alárendelt helyzetben vagyok, ha tetszik, ha nem. És az alárendelt pácienst terhelte meg az ő problémájával. Egyáltalán nem értette, hogy miért nyögök, amikor nem is fáj. Természetesen nem volt módom ezt elmagyarázni neki, és valahogyan később sem próbálkoztam.

Viszont meg kell jegyeznem, hogy egyébként nagyon humánus volt, amennyiben tisztában volt azzal, hogy tátott szájjal elfárad az állkapocs, adott időt pihenni, és vizet is ihattam. Csak azt kérte, hogy ne öblögessek, mert akkor nem fogja látni a sok vértől, hogy mit kell kifaragni. Örvendetes, hogy a fiatal orvosokat már erre is képezik, mert átéltem már olyan helyzetet is egy másik székben, ahol az idősebb orvos erre egyáltalán nem volt tekintettel.

Most jönnek az általánosságok: képezni kellene arra az orvosokat, hogy fogadják el, hogy esetenként fájdalmat fognak okozni a páciensnek. Taníthatnának az egyetemen további, szenvedést könnyítő praktikákat, mint a borogatások, több jó szó. És elmélkedés azon, hogy – bár a fogát vésik az illetőnek -, de valahogyan mégis az egész embert macerálják.

Összességében én hálás vagyok, ezt az ifjú doktornőt dobta nekem a gép. Jó kezű és igazán érti a szakmáját. És szurkolok neki, hogy bele tudjon majd egyszer menni a történések lelki hátterébe is parazita érzések nélkül.

De jó is, hogy megszabadultam attól a fogamtól, mely már nem szolgálhatott engem tovább, viszont betegségeket hozott nekem!  Amikor elbúcsúztam tőle, megemlékeztem arról, hogy mennyi mogyorót ettük meg mi együtt.

Tegnapi posttraumás gyötrelmeim után, azt tudom mondani, hogy köszönöm, jól vagyok!

Sok pusza mindenkinek!