Fonóban

Fonóban

Asszonyok gyűlnek körénk, ők a fonóasszonyok. Mosolygósak, kedvesek, öregségükben is szépek. Elnézem őket. A forma mögött egy-egy hosszú életút fáradt hangon dúdolja a maga dalát: örömódáját, fájó balladáját. Megtették, ami tőlük tellett. Dolgos kezek, most tétlen pihennek az ölben, nem fonnak már, se hangosan, se csendben. Rég elmúlt már a fényes dél, hajuk és arcuk csupa dér. A bölcsesség dere. Elviselni megsegít, hogy rég óta nehezen járt már a pedál, csámpásan futott a guzsaly, felnőttek már az unokák is, emlékhangokká vált a gyermeki zsivaj. Bölcsek, mert nem kérik számon az élettől, amit tőlük elvitt, hanem nyitott szívvel fogadták el, ami aztán jött – a semmit.