Gondolatok a Csend kapujában

Ma, február 22-én, vasárnap, az Úr 2015. esztendejében (relatíve),  ugyancsak az imént említett Úr kegyelméből, részt vehettem életem második szolfézs óráján, ahol a ritmus újabb alapjaival ismerkedhettem meg. Nagy lépést tettem előre: ma pontosan megtudtam, hogy mit nem tudok. (Ez a hahota része akart lenni mai élménybeszámolómnak.) A többi rész véresen komoly lesz.                                                             

                                  (A  fotón a 2015.február 22-i dobkör egy szelete)                                                                                   

Már az elmúlt alkalommal is bele-bele tört a bicskám a szünetekbe. Amikor a leütések között az egyik ütem néma. Hát mikor is ütne (ide egy másik szót akartam volna írni, de azt nem bírja a nyomdafesték) az ember lánya egy jó nagyot a dobra? Mikor máskor, ha nem akkor, amikor az a taktus néma a kotta szerint? Ma, a második alkalommal sem történt ez másként. Az elején. Később belejöttem. Még javában ingázom a tudatos doboló és mély jelenlévő zeneművelő között. Inkább akkor találtam el az ütemet a legjobban, amikor az egész ütemszakaszt együtt tudtam érzékelni, és már nem figyeltem görcsösen.  Tadam, tadam, ta-szün-tamm. Ez volt a feladat. Vagy másképpen: Egyet, kettőt, hár. szün. négy. Azt gondolhatnánk, hogy ez egy roppant egyszerű feladat, és ez óriási tévedés! Valójában, a háttérben az egész idegi pályarendszer aktív. Amikor pedig mindezt „kiszínezzük” intenzitással, az ütem gyorsításával, lassításával, akkor egészen bonyolult rendszer alakul ki.

Halkulás – bevezető a nem-cselekvés állapotába

A dob egy tüzes hangszer. De nem csak akkor él, amikor hangosan zúg, dügörög, hanem amikor alig hallhatóan dobban, mint a szívünk. A tűznek is van pislákoló parazsa! A dobokat halkan ütni – egy hatalmas, mindent elsöprő lángolás után – épp oly nehéz feladat, mint az egekbe csapó lángokat hirtelen pislákolásra bírni. Pedig ez az a műveletsor, mely során először léphetünk az „állandóan tenni kell valamit” nyüzsgő tudatállapotából a „nem cselekvés” állapotának ajtajához. Mely a zenében a szünet. Még nem a vég, csak pillanatnyi utalás arra.

Lelkileg közelebb kerülhetünk a kevesebb aktivitás, kevesebb „tevés” állapotához, melyből a nem-cselekvés állapota, a zene nyelvén a csend születik majd. És még mindig szólnak a dobok. Halkan. Tadam, tadam, ta-szün, tam. Ha ebbe a folyamatba már kellően beletanultunk, megértünk arra, hogy átlépjünk a Csend Kapuján.

A csendről igyekszem itt elmélkedni, s különösen szükségem van élénk fantáziámra. Mivel én sem és más élő emberfia sem tapasztalta még meg soha érzékszerveivel a csendet. Kimegyünk a természet lágy ölére a zúgó városból, és akkor máris azt mondjuk: „milyen csend van itt!” Pedig dehogy van csend! Csak azokat a finom, természetes hangokat egy ideig nem tudjuk érzékelni.

Sosem tudjuk helyesen azt mondani, hogy hallom a csendet. Mások úgy vélik, a csendben érezni lehet a finom rezgéseket. Ám ez az érzés is egy észlelet. Szép gondolat, amikor azt mondják: „és a csendben megjelent az Örökkévaló. Ennél jobb meghatározást el sem tudok képzelni, mivel ez a megjelenés nem a suta, emberi érzékszervek észleletére hivatkozik. Megjelent, és kész. Aztán vagy feltűnt nekem, vagy nem. Érdekes, hogy amikor a fény-árnyék viszonylatában kutakodunk, akkor Isten nem a fény és az árnyék között jelenik meg, hanem ő a fény. ( A fény az, ami az árnyékot veti.) De mindenki gondoljon, amit akar.

 Két hang között egy szünet…egy pillanatnyi csend…már megtanultunk lelassulni a teremtés ütemére. (Nem is értem, miért sietett Isten hét nap alatt megteremteni ezt a csodálatos világot! Számomra ez még a szimbólumok szintjén is badarság.) Évmilliók alatt alakult ki ez a környezet, amiben ma élünk, s benne az ember: az ő hatalmas intellektusával egy jó nagyot belevág a szünetbe! Hiába, a csendet tanulni kell.

Nem baj! Majd kiépülnek az idegrendszerben az új kapcsolatok, s emlékezetté válik: most nem cselekvés van. Egy tizenhatod erejéig, egy nyolcad erejéig…vagy hosszabban….Emlékezz ember, porból lettél, s porrá leszesz”!

A csendet nem tudom visszaadni a sorok során. Az olvasó tud csendet csempészni a sorok közé. A dobolás, zenélés, az más! Ott a zenész engedi meg a csendet, alázattal visszavonul, ha ott a pillanat. Egy röpke szünet erejéig, vagy: amikor a dübörgés hirtelen megszakad. És olybá tűnik, nincs utána semmi. Vagy megjelenik Isten lelke lebegve a vizek felett. Hát ez a csend! Egy kis halál! Élet,élet, élet…szenvedés és gyönyör, öröm és bánat, fény és árnyék, tadam-tadam, évtizedeken keresztül, majd egy nagy BUMM,  és vége! Nincs utána semmi! Hát ezért olyan nehéz megengedni a csendet!

 (A fotón Jersy mester szívcsakra meditációja látható)