Hálával az Ősök felé
Az emlékezés mozgalmas napja után teljes nyugalomban dőltem az ágyamra. Még nem alhattam el, még sült a másnapi kenyér. Találtam két üveg mécses tartót, kimostam őket. Egyik apámat, másik anyámat formázza. A virágkehely forma lesz anyué. Betettem őket az ablak közibe, ahogyan gyermekkoromban láttam nagyanyámtól. Úgy tartotta, hogy a mécsesek fénye utat mutat a megholt lelkeknek. De, hogy hova visz az út, arra már nem emlékszem. Így világítottam anyámnak, apámnak, és bámultam lobogó fényüket. Meghitt pillanatokra emlékeztem gyermekkoromból. Karácsony estéjére, és egyéb, nem jeles napokra…amikor esténként nem tudtam elaludni a lábszár fájdalmaktól, s ők az ágyam végében ültek, s masszírozták sajgó csülkeimet….s akkor, ebbe a varázslatos emlékezésbe mégis belealudtam. A kenyeret párom mentette meg a biztos pusztulástól.
Ma reggel a kávé mellé a szokásos kibámulás az ablakon. A mécsesek rég ellobbantak, ahogyan azok a létek, melyeket tegnap képviseltek. A kutyánk már javában figyelgetett a hátsó szomszéd portája felé. Ebből tudom, hogy fél nyolcra jár az idő. Minden reggel, ebben az időben jön az öreg szomszédasszony, hogy ellássa jószágait. Minden nap, ugyanabban az időben. S ilyenkor a kutyámnak is csurran-cseppen egy falatka konc. Jóval nyolcvanon felül van már, meggörbült hátú anyóka lett. Tegnap ő is temetőt járt. Felkereste férje, testvére, sógornője emlékhelyét, és az egyetlen unokájáét…aki az idén lett volna 27 esztendős, de már három éve nincs ebben a világban. Nincs hát számára egyéb értelme már az életnek, minthogy állatokról gondoskodik – mégpedig mintaszerűen.
A lágy őszben a kertek között sétálgatok. Itt is, ott is elhagyottan ásítanak a kertek. A gondosabb örökösök kertészt fogadtak, hogy kert ne váljon teljesen az enyészet martalékává. Zsebkendőnyi földek, melyek évtizedeken keresztül családok örömforrásai voltak, akár egyetlen év leforgása alatt jó befektetéssé minősültek át. S az örökbe vevő új tulajdonosok csak a kedvező ajánlatra várnak, hogy aztán megválhassanak tőlük. Attila bácsiék kertje előtt állok. Tavaly kibicegett rajta az öreg, még egyszer, utoljára. S az idén már nem ment be rajta, mert más felé vitt az útja. Apámat kivitték a kapunkon, és a kapuból integettünk az autó után, pedig nem volt már senki, az autóban, aki visszaintsen…az idén pontosan hét esztendeje.
Kétségtelenül igaza volt apámnak, amikor hatvan éves korában azt mondta: mennyire különös, hogy ez a hatvan évem visszatekintve mindössze csak egy pillanatnak tűnik. Nyugdíjba vonulok, de úgy érzem, még nem csináltam semmit. Ez 1979-ben volt. Már kész volt ez a kis ház itt Csobánkán, ahol a mai napig is élünk, s mennyi örömünk volt és van benne! Hálát éreztem tegnap, hogy van ez a kis fészek. Életemben talán most először egységben láttam őket. És ők ebben az egységben hozták létre Csobánkát, és neveltek engem. Szüleim különfélesége, ellentétei, vitái mostanra semmivé váltak bennem, s csak azt látom, hogy ő egyek voltak, s engem vigyáztak.
Most, az Ősök Napján, tiszta szívből tudom kimondani: köszönöm, hogy élhetek!