Hallgatni és meghallgatni tanulok, avagy: lemondani a saját igazam érvényesítéséről

Hallgatni és meghallgatni tanulok. Egy régen elindult folyamat, mely eddig kevés sikerrel járt. Mostanában tapasztalom, mintha jobban menne. Nagy lemondással jár a részemről, hogy ne szerezzek érvényt nyilvánvaló igazamnak. Amíg erre képtelen voltam, nagyon sok vita, ellentét vett körül és egyre csak fokozódott bennem az érzés: nem értenek meg mások.

A saját igazam szubjektív valóság – és mindig az. Ugyanígy a másik ember igaza is szubjektív valóság. A saját igazam érvényesítéséhez gyakran felhasználtam kívülálló személyek véleményét is. És azokkal éreztem rokonságot lélekben, akik „az én oldalamon álltak”. Így folyamatos klikkesedésnek lettem résztvevője. Volt az egyik párt, meg a másik. Megosztó személyiség voltam minden közösségben. Hát igazán: azt kell mondanom, hogy sajnálom. Noha „igazam volt”. De az igazság-csaták megnyerése keveset hozott a konyhára. És veszteségeket hozott másoknak. Egyébként nincsen bűntudatom. A vonzás törvénye értelmében hason-ló a hasonlónak örül. Egymás görbe tükrei vagyunk. Csak épp most söpröm ki a portámat. Mert annak van itt az ideje.

Számos csatát megnyertem már az ego mezején a saját igazam érvényesítésével. De a háborút mégis elveszítettem. Faramucin jön ide ez a szállóige: megnyerni a csatát és elveszíteni a háborút, mivel egyébként viszonylag antimilitarista vagyok. De nem lehet úgy igazat érvényesíteni, hogy nem konfrontálódik az ember. Pedig az volt a célom, hogy nekem legyen igazam. S ezért hajlandó voltam szinte mindent beáldozni.

Egy bizonyos szemszögből nézve egyenesen ápolandó, ha az ember nem tud ellenkezni, szembekerülni egy másik emberrel – akárcsak azért, hogy álláspontját kifejtse, megvédje, esetleg a benne dúló érzéseket kifejezze. Mindig csak egy nagy kérdés van: érdemes-e? Van-e valódi súlya? És amikor ezt megítélem, hogy van-e valódi súlya, mennyire tudok objektív lenni például abban, hogy a másik ember számára mennyit nyom az a dolog a latba?

„Ez és ez nekem fontos”. De nem biztos, hogy a másiknak is annyira fontos, mint nekem, „Ez és az rólam szól”…de van egy másik lehetőség is: „nekem szól”.

A durva ego azt mondja: „engem bántanak, nem vagyok elég jó, nem felelek meg”. Saját drámájában őrlődik. „Én vagyok a jó, a másik a rossz. Ugye, Te is így látod?” A finom ego ezzel szemben így gondolkodik: „ő bánt engem, tehát szenved”. Ő alamuszi velem szemben, tehát fél (tőlem); ő hatalmaskodni akar rajtam, tehát bizonytalan, bizalmatlan.”  Nem én vagyok a szenvedő, hanem ő. Ezek az összetételek persze az én életemből vett példákon alapulnak. Mindenki gyártson magának az ő élethelyzetére megfelelő összevetéseket. Csak szerettem volna elmesélni, hogyan tanulok hallgatni.

És a meghallgatás? MI a helyzet vele?

Hmmm. Arról majd máskor. Bár szervesen kapcsolódik a saját igazam témához. Ahhoz, hogy jól tudjak meghallgatni, azt hiszem, első sorban le kell mondanom arról, hogy a témába belevigyem a saját igazamat. Szóval erről inkább tényleg máskor…