Harmadik nap: Güell park
Harmadik nap (tercer dia)
Napunkat a Güell park alsó részének megtekintésével kezdtük. A bejáratnál várakoztunk a bebocsájtásra. A kapu mellett idegen országból érkezett árusok fehér lepedőkön apró portékáikat kínálták az arra sétálóknak. Egyszer csak felkapták a rongyaikat, áruval együtt, ügyesen batyuvá változtatták, és mind a hárman elfutottak – egészen a közeli bozótosig. Csak eztán vettük észre, hogy jön egy rendőr autó. A rendőrök kiszálltak, de ügyet sem vetettek a bozótosban lapuló – egyébként igen sötét kinézetű alakokra. Hanem el kezdtek keresgélni a vízelvezetőben, fa odvában, bokrok tövében. Nem találtak semmit. Kicsi idő múlva a haramiák előmerészkedtek a bozótosból és indultak volna vissza, azonban meglátták, hogy a rendőrök még mindig ott vannak, így megfordultak, és uzsgyi, vissza a rejtekhelyre. Ezen hangosan nevetnünk kellett, mert ilyen bohócmutatványt nem láttunk még. A rendőrök is velünk nevettek. Úgy gondoltuk, nem a kicsi gyíkok és egyéb csecse-becsék érdekelték őket, hanem valami nehezebb cuccot kerestek. Aztán elmentek, ahogyan jöttek, és ott maradt a tér üresen. Illetve egy kicsi gyík kulcstartón ott hevert a földön egy darabig. Egy jól öltözött öreg úr már észre is vette a prédát, elegánsan odasétált, felvette és zsebre vágta könnyen jött szuvenírjét.
A park gyönyörű volt. A bejáratnál két mézeskalácsszerű házikó őrködött. Mondanom sem kell, hogy a házakban belül nem volt semmilyen berendezés. A középső teraszra lépcsőn lehetett feljutni. Középen a lépcső kettévált, hogy helyet adjon a vízköpő gyíkocskának, amely nem is volt annyira kicsi, leginkább egy közepes termetű aligátor méreteinek felelt meg. Csupa mázas csempedarabokból kirakva. Ez a gyík Barcelona egyik jelképévé vált. Sajnálatos módon rengeteg gagyinak számító emléktárgyat formáltak belőle. Megtalálhatod, mint hűtő mágnes, kulcstartó, sörnyitó az 1 Eurós cuccok kategóriában, de természetesen kaphatóak az eredetire sokkal jobban hasonlító, kézműves alteregók is. A gyík felett még egy csobogó ontja magából a hűs vizet. Felületesen szemlélve semmit nem formáz, közelebbről szemügyre véve valamilyen mesebeli alakzat rajzolódik ki a kövekből, mely polipszerű karjait a magasba nyújtja és feje felett összefonja, mintha imádkozna. A harmadik szinten egy hatalmas csarnokot találunk. A csarnokban oszlopok, nagyon sok oszlop, a mennyezeten Gaudí csempe-mozaik freskói – többnyire mandalaszerű alkotások. Minden kacatot felhasznált a díszítéshez. Gyakran láthatunk boros üveg cserepeket, tetszetős kavicsokat, és mindez természetesen az elmaradhatatlan mozaikká tört csempékkel övezve. A csarnok eredetileg piac lett volna, mely a negyedben lakó tehetős polgárokat látja el mindenféle alapanyaggal. De sajnálatos módon sosem lett belőle piac. Kíváncsi turisták kóborolnak benne szájtátva. Aztán, megkerülve a csarnokot, lépcsőkön és gondozott sétányokon bandukolva feljuthatunk a sosem volt piac tetejére, mely egy csodálatos panorámával rendelkező tetőterasz. Szélén mázas csempemozaikból kirakott pihenő padok. Az idő pompás volt. Mindent bebarangoltunk, majd elindultunk visszafelé, le a dombról. Ezeken a meredek utcákon szinte csak lépcsők vannak, felfelé mozgólépcsővel lehet közlekedni, lefelé pedig gyalogosan. Az utcát szegélyező kicsiny előkertekben mediterrán éghajlatot kedvelő pozsgás növények és illatosan virágzó, buja bokrok…le kellett fényképeznem. Láttukra hamar elfelejtettem, hogy jól benne járunk az őszben.
Az országom nélkül nehezen, de a tél nélkül nagy szívesen tudnék élni.
A Güell park sem tudta tehát betölteni a hozzá fűzött reményeket. Végül a város megvásárolta a területet, hogy legalább, mint látványosság maradjon fent az utókor számára.
2014. október 24. péntek
Még csak a harmadik napnál tartok, de közben hazarepültünk Barcelonából. Vissza a nyirkos őszbe. De hát itt vagyok otthon, ez a hazám. És itt várom, hogy újra nálunk is tavasz lesz. Közben gondoskodnom kell tűzifáról, megfelelő szigetelésről, hogy bent tartsuk a meleget, amennyire csak lehet. Minden, amit ez után írok, már emlékezés a barcelonai verőfényes napokra.
A Güell park bejárása után a kikötőbe mentünk. Felszálltunk egy közepes méretű katamarán hajóra, és kihajóztunk a kikötő öbléből a nyílt vízre. A Nap hevesen sütötte a fejünk búbját, majd megpukkadtunk, de kint a tengeren, ahol szabadon vágtat a szél, már majdhogynem fáztunk. A hullámok viszonylag nagy amplitúdóval ringatták a hajót. Egy utas nem is bírta a kiképzést. De nekünk meg sem kottyant. A Mediterrán-tenger végtelen kékje átjárta a szívünket-lelkünket. Én magam a teljes benső szabadság okozta eufóriájában fürödtem. Különösen izgi volt felállni és eljutni a fedélzeten A pontból B-be. Megálltam, a hullámok nem csak a hajónkat dobálták, hanem engem is. Ezért kapaszkodás nélkül csak úgy lehetett egy helyben állni, hogy az ember ritmikusan himbálta magát. Ezt a trükköt a metrón fejlesztettem ki, amikor menet közben, mindkét kezemmel könyékig a táskámban szoktam túrni, emiatt nem kapaszkodom. Ha ide-oda himbálom magam, meg tudom tartani az egyensúlyomat még kisebb fékezés esetén is. Ha csak egy helyben állnék, hamar elszaladnék valamelyik oldalra. Tehát imbolyogtam én is, mint a hajótest. Egészen előre mentem, hogy belebámulhassak a tenger végtelenségébe. Nagy álmom volt, sokat kellett várni rá, és most beteljesedett. Mindjárt ez után magvas gondolatok jutottak eszembe. Például az, hogy a hála csak akkor valódi, és csak akkor van értelme, ha tényleg jelen vagyunk, amikor valami beteljesedik az életünkben. Mert a beteljesedést csak akkor tudjuk elfogadni, befogadni, ha merünk „ott lenni”, amikor megtörténik. És csak akkor tudunk hálásak is lenni, ha valóban befogadtuk. No, ez most nagyon megtörtént, és ezért nagy boldogság és nagy hála van a szívemben. Amikor visszatértünk a kikötőbe, nem csak egy élménnyel lettem gazdagabb, hanem valóban úgy érzem, hogy létem kitágult, valahogyan megnövekedett. Elhatároztam, hogy ezt az érzést megtartom.
Útitársaim még megtekintették a hajózási múzeumot, de én már nem akartam aznapra több élményt. Ez a nap így volt teljes. És semmi más vágyam nem volt, mint hogy csendben mélázva egy padon hagyjam, hogy minél nagyobb hatást tudjon gyakorolni rám.