Hogyan jutottam csődbe?

Három napon keresztül ezt a kérdést fogom átgondolni Veletek, kedves Olvasóim. Hét év tapasztalatai, eseményei, tanulságai némi belső utazással fűszerezve, örök mementó az utókor számára. :)

Szilárdan tartom magam ahhoz, hogy rendszeresen írok a blogomba. Bár, már az egész egy nagy szénakazal, nem bánom. Éppen csak azon aggodalmaskodom, hogyan lesz ebből egyszer könyv?  Végül is már korábban eldöntöttem, hogy annak ellenére, hogy kikiabálok a világba a hálón keresztül, nem kívánok semmilyen közönséget kiszolgálni. Manapság ugyanis– tisztelet a kivételnek – a hírnév mögött nem mindig áll minőség. És az igénytelenségtől legalább szeretném elhatárolni magam.

Minden idegszálammal arra feszülök, hogy az utóbbi években vakvágányra futott szerelvényeimet visszatereljem a helyes vágányra. Egyik ilyen szerelvényem a cégem, mely 1997 óta, mint kukac az almát rágcsálja belülről holisztikus önvalómat (azaz: testem, lelkem, szellemem).

Ha elölről kezdeném, semmi esetre sem vágnék bele egy vállalkozásba, ha egyébként, emberileg és lelkileg nem vagyok rendben. Egy vállalkozás – attól függetlenül, hogy önálló jogi személyiség-e, vagy egyéb cégforma – mindenekelőtt az emberre épül. Mint alapra. Esetemben ez az alap meglehetősen ingatag volt, akár egy homokvár, hiszen nem sok idő telt még el azóta, hogy életem nagy krízisbe került, mely viharok a cégem alapításáig egyáltalán nem tudtak elülni. Ha elölről kezdeném, megvárnám, amíg ezek a hullámok elcsendesednek, míg megszületik a belső béke és nyugalom, hogy aztán hideg fejjel tudjak az üzlet ügyein gondolkozni.

A cégemet azért alapítottam, mert ingatlanközvetítőnek szegődtem. Igen csábítónak tűnt, hogy ezzel a munkával sok-sok százezer forintot lehet keresni. És én még sosem kerestem egymagam havonta sok százezer forintot. A vágyat, mint megalapozatlan igényt egyébként a köznyelv kapzsiságnak hívja. És azért fontos ezt megemlíteni, mert a kapzsiság romba döntött engem is. A szaktudás teljes mértékben hiányzott ehhez a tevékenységhez.

Láttam jól menő ingatlanos kollégákat, akik az elmúlt 15 esztendőben(!) megtollasodtak ebből az iparágból, de igazából nem voltak túl sokan. A többségre inkább az volt jellemző, mint rám: egzisztenciát vesztett, többnyire közép-korosztálybeli nők, akik szeretnének dolgozni, tisztes bért hazavinni és ezért hajlandóak tenni is. Tenni, de mit, hogyan mennyit? Ezekre a kérdésekre, azt hiszem, csak homályos válaszok voltak a fejünkben. Mi, a többség ahhoz voltunk szokva, hogy a munkáltatónk a munkánkért havi fix bért ad, ehhez még van biztosításunk és nyugdíjra leszünk jogosultak. Ezért dupla terhet rótt ránk a vállalkozási ismeretek teljes hiánya. Senki emberfia, aki 1971 előtt született, nem tanulhatott sehol sem a vállalkozási alapismeretekről, hacsak a középiskolában nem, mint közgazdász-jelölt. És ezen ismeretek csupán töredékei mindazon dolgoknak, melyekkel tisztában kellene lenni ahhoz, hogy az ember saját céget működtessen.

Az ingatlan iparban a szaktudás része egyfelől áll az ingatlanforgalmazási ismeretekből, másfelől pedig egy kiterjedt kapcsolati tőke felhalmozását igényli – mint bármilyen más szolgáltatási vagy értékesítési terület általában. Senki más nem tehető igazán felelőssé, csakis én, azért, hogy úgy vágtam bele ebbe a munkába, hogy a fent említett két feltétel egyikét sem birtokoltam. A kapzsisághoz a butaság társult. (Bravó! Ez mind én vagyok!)  A száraz, lexikális tudás néhány hónap alatt elsajátítható, de a kapcsolatok kialakítása bizony éveket vesz igénybe. Ezt az időt pedig csak növeli magyar honpolgárok kaotikus lelki világa, mely abban a magatartásban manifesztálódik, hogy az eladó nem akar igazán eladni, és az érdeklődők nem akarnak igazán vásárolni, hanem: mindenki csak nézelődik. Ezért, mindenképpen szükséges kivárni azt az időt, amíg a komolytalan megbízók kikopnak a rendszerünkből, és helyükbe a tudatos értékesítők és vásárlók lépnek. Ismertem egy hölgyet, aki akaratával nagyon felgyorsította ezt a folyamatot. Sok, gyümölcsöző üzletet kötött. Aztán egy napon ordítva hagyta maga mögött az egészet. Nyilván belefáradt. Ekkora áldozatra én képtelen voltam. De nem alkalmatlanság miatt, hanem azért, mert a sok el nem kötelezett eladó és vevő között én voltam az el nem kötelezett vállalkozó.

Folytatás következik, melyből megtudhatja a kedves Olvasó, hogy az én, mint vállalkozó, milyen lelki háttérrel működtem az életben.