Hogyan mentsünk meg másokat
Jó reggelt!
Akik értem aggódnak: nincs semmi bajom, csak a társas kapcsolatból adódó hajnali decibel kivert az ágyból.
Nos, induljon az irányított agymotor!
Hitvallásom egyik eleme, hogy az ember a maga bonyolult elméjével… hát jól kikapta. De most már mindegy, együtt kell ezzel a nehéz teherrel is élni. De igaza van a Nagy Keletnek, a buddhista tanítóknak, akik azt mondják, hogy a bonyolult elméhez jár egy nagyon jól összeállított szoftver, és nem is lenne más feladatunk, csakhogy megtanuljuk irányítani azt a háborgó elmét, minden szenvedésünk legfőbb forrását.
Már jó ideje próbálkozom e program működtetésével, nem is tagadom, hogy sokat javult a közérzetem, annak ellenére, hogy időnként vannak mélyrepüléseim. Csak már nem koppanok a betonon (akkorát).
Midőn tegnap elhatároztam, hogy az előttem álló kihívások mostantól feladatok és nem problémák, hirtelen megint minden jó lett. Hirtelen már nem voltam lázas, hirtelen elmentem dolgozni, hirtelen felhívtam a könyvelőmet, aki megint nyitott egy kaput a megoldás felé, és egyéb lehetőségek léptek be a folyamat ábrába.
A helyzet megváltozott, pusztán az által, hogy én megváltoztattam az ítéletemet róla.
(Az a baj a megmondásokkal, hogy a beszélőnek tények, a befogadónak azonban elméletek maradnak mindaddig, amíg ki nem próbálja ezeket a gyakorlatban. Ehhez nem szükséges az elméletet elhinni, elegendő csak végrehajtani, ami benne van. Ami cselekvésre sarkall, a szándékom, és nem az, hogy elhiszem-e, vagy sem.)
Jó kis megmondás, nem? Nézzük, hogyan menthetnék meg vele másokat?
Egyáltalán: hogyan mentsünk meg másokat?
Egyetlen helyes választ ismerek: SEHOGY.
Egy ősrégi barátosném nemrégiben arról panaszkodott, hogy nagyon cudar anyagi helyzetben van. Ez egy régi história, már öt évvel ezelőtt is ugyanez volt a problémája. Én hiába vagyok olyan nagyon felvilágosult, hogy „tudom”, valami megköti, a meglátásom, megmondásom nekem tény, neki pedig csak elmélet, ha úgy tetszik, egy hipotézis. És az is marad, de látni kell, hogy nem a meglátásommal van a gond, hogy ne lenne igaz, hanem ott a gond, hogy még nem jött el számára a pillanat, amikor változtatni tudna ezen a helyzetén. Ezért, ha belementem volna a „nagy játékba”, melynek az a neve, hogy „mentsünk meg másokat!”, megkérdeztem volna tőle, hogy miért ragaszkodik annyira bizonyos dolgokhoz, amik már nem szolgálják őt? Ez egy ténykérdés a részemről, a befogadó pedig vagy rákattan, vagy nem. De nem játszom ezt a játékot. Nem vagyok ugyanis kompetens megmenteni másokat.
Azt gondolom, egész hasznos lehetek az Univerzum számára, ha saját magamat megmentem..saját magamtól. Az örökké kombináló elmémet, mely aggodalmaskodik, elméleteket gyárt, melyek sötétek többnyire… mindezen rettenetes koloncoktól megszabadulva tudom a Létezés szolgálatába állítani… szerényen hasznára válni szeretteim számára. Egy folyamat, melyet az idő lencséjén keresztül szemlélve akár hosszúnak is tekinthetünk, minden pillanatában egy genezis. Egyetlen aprócska döntés – és újjászületik az ember. És azt is biztosra vélem, hogy az időt nagyon meg kell becsülni, mivel szabott ideje van annak a lehetőségnek, hogy az ember irányítsa a gondolatait.