Holló szárnyán utazva...

Egy dobkör, a városban. Sok ember, egy helyen, mint akik beszálltak egy közös vonatba - utazásra. A vonat a cél felé halad, de kibámulva az ablakon minden utazó mást és mást lát. Utak, sorsok, vallomások...sóhajok, bűnök, ősök....

Aki keresett és egy eltaszította, itt otthonra talált. Csodálva néztem utazását, változását, ahogyan egyre közelebb kerül önmagához, és kiteljesedik.

A dobok halkan dummognak. Ének csendül. Nem ismerem. Az én látványom a gyertyák lobogó fénye, a zsálya illata, a közelség és egység. Mikor ébredek, énekelek. A dalt, amit nem ismerek. Sem a szövegét, sem a dallamát. Nem ismerem, mégis tudom. Mint a varázslat természetét...

A dobok halkan dummognak...bedöcögnek az ősök. Csupa csontvázat látok, fekete lepelben. Nem félek, ők is vannak. A túlsó partól jöttek, mert hívtuk őket. Lehet kérdezni...de nincs kérdésem...csak a fejemben cikázó gondolatokat látom, melyek már oly rég óta összezavarják a nyugalmamat. Hát ezt viszem a találkozóra: a zavaromat. Nem én vagyok a gondolat, sem nem az érzés - hanem én csak én vagyok, ezek nélkül, s egy másik valóságban ezekkel azonosan. Hát nincs kérdés. Semmi. Dummognak a dobok, száll a zsálya füstje, s az én Mi lesz. Csak a Mi van és az pedig Egy. Semmi nem történik? - Miért? Kellett volna? Itt az idő! Vége a találkozónak! Az ősök eldöcögnek - vissza a másik partra. Mi pedig itt maradunk...A fiam mélyen alszik - ő így találkozott.

Köszönöm! Áldás! <3

 

(Esti elmélkedés Holló mai dobköréről)