Hosszan tűrő békesség

Neked írom e sorokat. Akivel ma épp három esztendeje, hogy összeköltöztünk. Neked írom, s közben sütögetem a vacsora krumplit. Írok, üzenek Neked, de azért figyelek, nehogy odaégjen az a vacsi.

Azt szeretném elmondani, hálás vagyok mindenért, amiben általad részem volt eddig: a ki nem alvó szeretetben, gondoskodásban, s támasztásban, bármikor szükségem volt rá. Légy áldott! Legyünk áldottak, mi így ketten!  Mert Nagy MI voltunk az első perctől kezdve, nem csak két Nagy Ő. S ez állapot semmit sem változott, ahogyan telt az idő. Szép reggeljeinkre gondolok, amikor úgy köszöntöttük egymást pislogva: szeretlek. S gyakorta este hasonlóan köszöntünk el a naptól. S azt hiszem, ez nem is fog már megváltozni közöttünk. Hiszen mind a ketten így akarjuk.

Kedves barátnémmal beszélgettünk. Aki azt kérdezte tőlem, hogyan lehet a párod boldogtalankodását elviselni? Először azt válaszoltam, hogy nem tudom. Aztán pedig azt : Öregedj meg,  mint én, s akkor menni fog. Ezen a megoldáson aztán jót nevettünk. De aztán próbáltam megfogni ezt a csúszós polipot valamelyik csápjánál. Az első csáp: légy jól önmagadban. A második csáp: a dolgok nem rólad szólnak, s a harmadik: gondolkozz hosszú távon.

Sok feljegyzésünk van Neked is, nekem is, Drágám. Hiszen megöregedtünk már hozzá eléggé. S az öregedés egyik jutalma a megbölcsülés. E harminc egynéhány év alatt, amíg nem ismertelek, próbáltam élni mint feleség, mint anya, mások oldalán;  mint szerető, mint szingli nő. E három csápból egy valahogyan mindig kicsusszant a kezeim közül. Vagy nem voltam jól magammal, és magamra vettem mindent, vagy leragadtam a pillanatban és képtelen voltam tovább nézni.  Balga egocentrizmussal  azt gondoltam, hogy a dolgok rólam szólnak: ha rossz kedve van – miattam, ha nem akar valamit – én akartam túl sokat. Na és most megöregedtem. Nem akartam.  Sokat szenvedtem és ez bölcsességet hozott. Én nem tudom, hogy vannak-e más utak, de nekem-nekünk ez jutott.

Ezért tudunk úgy élni, te és én, hogy az egyikünk hibája „kifelé” mindkettőnké. Az erénye pedig szintén. Hiszen két ló húzza a szekeret. A  MI szekeret.

Emlékszel, Drága? Húsz évre szerződtünk. Nem a korunk miatt, s nem félelemből, hanem csak azért, mert már van szemünk látni a búcsút. Még van hátra ebből 17 esztendőnk.  Már van szemünk látni, hogy az időnek nevezett szubjektív érzület fogyatkozik… egyelőre még csak években. S így értékes igazán a kapcsolat! Így minden nap többet és többet ér. S tudjuk, ha egyszer eljön a búcsú ideje, az nem rajtunk múlik. Az már csak történik majd velünk. MI addig élünk, míg valamelyikünk ezen a Földön van. Jó úgy élni a mindennapokat, hogy számolt ideje vagyon. Minden kapcsolatnak számolt ideje vagyon. Csak nem akarjuk tudomásul venni. Huszonévesen ez még ritkán mutatkozik meg. Ehhez meg kell öregedni.

Mintha semmi sem lett volna, mielőtt ismertelek. Senki és semmi. Pedig volt. Hiszen itt vannak a gyerekek, őket nem a gólya hozta. Úgy lett minden semmivé, hogy távolivá vált. Ez nagyon fontos pont. Nem tudok rá értelmes magyarázattal szolgálni, de vannak még emberek a múltamból, akik mellett képtelen vagyok még ma is az lenni, aki vagyok.  Pedig úgy vélem, hogy én elvarrtam a szálakat, amennyire lehetett. Csak a másik nem varrta el.  Igen, talán ez a magyarázat! Ez tükrözi azt a valóságot, hogy egy kapcsolatot két ember között, melyet házasságnak hívnak, nem lehet egyoldalúan lezárni. Ha ez kényszerűségből mégis így van, akkor csak a távolság tartás segít. Ha valami miatt közel kerül ismét, összetöri belső nyugalmamat. Ezért örülök, hogy nem kell közel lenni. Csakis hozzád, aki mindig hagyott nekem szabad teret, aki mellett azt tehettem mindig is, amit szeretettem volna; ezért szabadon tudok alkotni, vágyakozni, teremteni. Te vagy, aki képes hosszú léptékűen tekinteni a távolba, és 17 boldog évet álmodni, miközben én a jelen való pillanatban éppen pokoljáráson vagyok. Te vagy az, aki minden alagút végén ott állsz, és vársz engem. Csak hogy azt nem mondod: megjöttél végre! Nem! Sosem mondasz olyankor semmit…legfeljebb velem könnyezel a reggeli kávé mellett, amikor én mondom: bocsánat, hogy kibírhatatlan voltam! És nagyon rossz volt a saját poklomban. – Igen, nekem is szörnyű volt – válaszolod, és könnyezel.

Kevés férfiember tud sírni, könnyekre fakadni. Szeretem benned, hogy képes vagy rá. Férfiemberek szeretnek úgy udvarolni, hogy azt mondják: „senki sem szeretett még úgy téged, ahogyan én!” Nekem jobban tetszik, ahogyan te mondod: „senki sem szeretett még úgy engem, ahogyan te!” Ha megkérdeznének téged, hogyan viselsz el engem, bizonyára azt válaszolnád egyhegyű módon: mert nagyon szeretem. Igen, Te szereted azt, akivel élsz. Jelesül engem. Én úgy érzem, hogy engem sem szeretett még senki úgy, mint te.

Minden, amit teszünk egyénileg, valójában MI tesszük. Amit te teszel, azt teszem én is, s fordítva… Nem zavar, hogy a görbe tükröm vagy! Sokkal jobb meglátni magamat benned, és felismerni, mint nem tudni, hogy merre is vagyok arccal.

Még egyszer, köszönöm, hogy vagy! Szeretlek, mint az első perctől fogva!