Hús-vér Húsvét

No, hát ideje lenne már készíteni a húsvéti kalácsokat. Meg is futtatom az élesztőt hozza. Ugyan ráérek közben gondolkodni, emlékeket előbányászni. Hisz Babi megihletett. Szép volt minden sora, és átélhető. Már tegnap is nagyokat gondoltam a Húsvétra, s Nagypéntek misztériumára, miközben a hűvös alkonyatban az idei első szabadtűzi sajtomat kotyvasztottam kint a kertben.

Kereszténynek neveltek. De aztán, nem minden úgy alakult, ahogyan szerették volna.  Családunk életének részei voltak a keresztény ünnepek. Különösen Karácsony és Húsvét. Gyermekként a színes nyuszitojás valahogyan jobban érdekelt, mint Krisztus kereszthalála és feltámadása. Szégyen, nem szégyen, de biza így igaz, ahogy elémondom.

A sajtnak valót kavargatom, Zoltán közben kihurcolja a hangdobozokat a kertbe, s az újdonsült kábelekkel összehozta a zeneládával. Szólnak egymás után a szebbnél szebb muzsikák, de a jazztól valahogyan falra mászom. Azt nem bírja bevenni a lelkem. Megbántom vele, hogy értelmesebb dallamokat kérek.

 – Hallja kend! Még jó, hogy erre felé nem laknak vallásos népek, másként kihúznánk a gyufát a kerti zajongásunkkal. Mivel ma Nagypéntek van. A csendesség és gyász ideje – elmélkedtem hangosan. Így a vidám nótákat Zoli hamar felváltotta valami gyönyörűséges orgona játékra. Hiába, az ember nagy kegyelme a tolerancia képessége. – S a csendesség a Feltámadásig tart.

Nagyanyám mindig úgy mesélte, hogy lássam csak, Nagypénteken délután három órakor elborul az ég, legyen bármilyen szép es az idő addig. Pont, amikor a templom kárpitja kettéhasadt. És való igaz, hogy úgy volt az. Azóta várom és lesem az eget  Nagypéntek délután három órája táján. Mindig kettéhasad – mindig elborul.

 „Szálla alá poklokra, s harmadnapon feltámada.” No és amikor ez megvolt, az Alsó Világ, s a Felső,  jött a lakoma.

Szentelt lakoma volt a miénk gyermekkoromban. Vasárnap a nagymisére mindenki kosárral ment a házak között megbúvó, s az Oltáriszentségről elnevezett kicsiny kápolnába. A kosárban sonka, kalács, tojás és jóféle tokaji bor csücsült, s várta a húsvéti megigazulást. Húsvétkor nem akármit ettünk. Nagynéném akkor, általában egyszer egy évben töltött bárányt.  Mert a töltött hús is az ünnepi lakoma része volt. Ha mi töltöttünk, az dagadó volt, disznóról való. Szerettem azt is. Aztán az ecetes cékla, s a jó csípős torma. Az édes kaláccsal – mindez eleven, gyermekkori emlék bennem. De jó, hogy van nekem ilyen is! Ládd-é milyen gazdag vagyok?!  S lehetnék még gazdagabb, de ezzel köll beérni.

Úgy tűnik, bizony jó találmány volt, hogy jött egy Isten-Ember, s tanított minket, valami magasabb tudati létformára, megpróbálta kiemelni a kollektív tudatot a földhözragadtságából, az anyagelvűségéből, és aztán „hagyta”, hogy az anyagelvű érdek megfeszítse. Az ember úgy van megalkotva, hogy szereti a potya dolgokat. S megalkotta magában az eszményi történetet a megváltásunkról. Krisztus Uram! Bűnömül ne vedd! De úgy érzem, hogy szándékod alaposan  meghányták. Mennyi mindent tanítottál, hogyan váltsuk meg magunkat terheinktől, hogyan rázzuk le anyagelvű kötődéseinket, melyeket kivétel nélkül szükségleteink kielégítése támaszt és mozgat. S azt mondták: feltámadtál. Bizony fel. Nem is kérdéses. Ki vehette volna biztosabban vissza létét, vagyis tudatát, mint ahogyan Te tetted?  S vajon hányan mernek másképp gondolkozni erről? Másképp, sajátos módon, kinek-kinek hite szerint? Ahogyan Te is mondtad…”Legyen nektek hitetek szerint!” Hej, ösmerlek Öreg Tanító! Álmodtam veled egyszer, s az érzést nem feledem. Vágyom és várom, hogy a Föld méhe megnyíljon, bíborban táncoljon! Miközben földi keresztutamat járom. Amit – new age és ősi hagyományok ide, vagy oda – nem lehet megspórolni, elkerülni, kijátszani. A magasabb létállapot számomra nem ennek a szükségszerű szenvedés elkerülésnek az eszköze. Tudod Öreg Mester, lesz egy kunyhózásom áprilisban. Cudar egy helyzet. Az ember legszívesebben elfutna, ki a világ szélére. Na ott kezdődik a szép rész, amikor mégis maradok! Nem vagyok hozzászokva, így gyúrnom kell még rá magam, hogy maradjak. Majd gondolok Rád a nehéz percekben, hogy lám, Te méges maradtál. Pedig elpucolhattál volna. Példa légy nekem a saját utamom!

Na, most menyek és begyúrom a kalácsot. Nem jó megvárni, míg túlfut az élesztő. Aztán folytatom….

Ez es mögvót…(Csütörtökön a HÉV-en ülve kovásznai asszonyok beszédit volt szerencsém hallgatni. És előhozott valamit halvány emlékfoszlányaimból, aztán azért írom így.)

Láthatjátok, Kedvesek, hogy én így es így gondolkodom magamban a kereszténység kulcskérdéséről: a feltámadásról és megváltásról. És jaj, de nem szeretném, ha bántanék ezzel valakit es! Nagy ajándok elfogadni minden embert s asszont olyannak, amilyen. Hagyni, hogy úgy éljen, ahogyan neki tetszik. S megtisztelni őt azzal, hogy elmondom az ő imáját es, a magamé mellé, amikor együtt vagyunk. Remélve, hogy Isten meghallja azt… Nincs itten semmi vita. Keresztény, keresztyén, és „pogány” hitű, és a többi hitű is végső útja ugyanoda vezet. S a legnagyobb örömhír talán: „nem vagyok egyedül”.

Nagypéntek egy másik vonatkozásban is emléknap számomra. 2007-ben ez a nap április 6-ra esett. Azon a napon, megtébolyulva saját drámáimtól, örökre elhagytam akkori otthonomat, melyet természetesen egyáltalán nem tudtam otthonomnak tekinteni az ott töltött kilenc esztendő alatt. És maradtak ott leánkám és kicsi fiam. Nyóc és négyesztendősek vótak akkor. Nekem ez a nap most már életem végéig egy emléknap lesz. Nem öröm ünnep, de nem is gyásznap, hiszen nagy veszteség árán (s mások kárára) valami új kezdődhetett el az életemben. Mégis könnyezem, amikor öreg, Krisztus leánya barátnémnak mondom ezeket az emlékeimet es. S ő így felel: „Andikám, ma Keresztutat járunk, s én mondom elé a VII. stációt. S abban megemlékezem a Te könnyeidről is. „

Ezek után mit nekem tojás, kalács és messziről jött legendák? Itt van élő valóságában Krisztus szeretete, meg a toleranciában, amikor abbamarad a harsány zene (csak néki az uramnak nem lehet ilyesvalami összegubancolásokkal eléhozakodni, mert igen morcos lesz izibe). Mit nekem farizeusi képmutatás – majd megjavul, ha Isten szereti -, hiszen itt van, feltámadt, meg se halt, és ma is él…

s ki-ki, a maga szereivel, s tartásaival élteti a hagyományt, mely megőrzi a közös tudatot az utókor számára.

Erika barátném szavaival búcsúzom:

„Mindenkinek szíve szerinti Húsvétot kívánok”

No, hát így…

Áldás!