Inkább én megyek el – mese az elcserélt búcsúról

Inkább én megyek el – mese az elcserélt búcsúról

Egyszer volt, hol nem volt egy fiú. Kései gyermeke volt szüleinek. Anyjának harmadik – legkisebb – gyermeke, apjának az első és egyetlen. Egyetlenek voltak tehát egymás számára. A fiúnak egyetlen, édes szülei, az apának egyetlen gyermeke, az anyának egyetlen, és legkisebb fia.

Telt, múlt az idő, s a fiú felcseperedett.  Szertenézett a világban, s meglátta egy lányban a Nőt.  Anyja hiába óvta-védte, a szerelem mégis erősebb volt…mígnem, egy napon eljött a búcsú ideje – a szülőktől. Ám ekkor, az apja hirtelen ágynak esett. Magas láz gyötörte, tüdeje zihált, s végül fejében meglágyult az ego…hamarosan elengedte földi létét, s ősei útjára térve, megpihent az áldott Anyaföldben. Valakinek menni kellett volna, de ő ment.

Ám így az anya egyedül maradt. Fia megsajnálta őt, és végképp  lemondott a búcsúról. Helyette ifjú felesége búcsúzott, és egy napon elhagyta őt. Hiszen, ha az egyik nem vállalja, megteszi helyette a másik. Erről szól a házasság. Ő megtette, és az anya megnyugodott. Egy időre.

Ismét sok víz lefolyott a Dunán. A fiú ismét engedett a természet hívó szavának, és újra meglátta a Nőt. Rövid boldogság után azonban egyre több vita támadt közöttük, a nő hol közelebb jött, hol távolabb ment, míg végül a fiú elbúcsúzott tőle – legalább egyszer az életében, saját akaratából.

Ám a Nagy Természet nem hagyta annyiban a dolgot, és ismét egy Nőt hozott a bajos szerelembe. Ezt a nőt is feleségül vette a fiú, és a nő szült neki két gyermeket. Egy leánkát és egy fiúcskát. Hosszú, nagy idős, fájdalmas éveket töltöttek együtt, s az asszony, mintha egész idő alatt csak a búcsúra  készült volna…. Eltávolodott és újra közel ment. Mígnem…egy napon , más választása nem lévén, a  feleség vállalta a férje helyett a végső búcsút. Mert ha az egyik nem, megteszi a másik. Erről szól a házasság. Ő megtette, és az anya megnyugodott. Egy időre.

Könnyek nélkül, néhány batyuval, szerelmetes, első  fiával,  hátrahagyva férjét és kicsi gyermekeit, minden közösből való jussát, elment oda, ahol otthon volt végre. Könnyek nélkül indult, mint egy kőszívű őrült, hogy aztán sírjon éjjel és nappal,  hónapokon, éveken át. Mert biza, nagy volt az ára e búcsúnak, s mindenki fizette azt.

A fiú, aki nem  ismerte el a búcsút, a veszteséget, mely az elválásból fakadt, egyetlen könnyet sem ejtett – mert képtelen volt rá. Sem akkor, sem később.  Mély,  belső fájdalma a szívére támadt, s nem sokkal ezek után orvos kezére került. Életben marasztotta anyja és a kicsi gyermekei, akiket immár neki kell felnevelni az életre.

Időtlen időknek tűnő hónapok teltek. De anya nem  feleség mégsem. Így új asszonyt hozott a házhoz,  az ő nagy, bajos szerelmébe.  Az önmagát ismétlő sorsot kapta jutalmul az élettől, s újabb viharos éveket, amelyek az újabb, végső búcsúra való felkészülésről szólnak.

Még nem látja, mert szeme hályogos, hogy valódi élet nincs búcsú nélkül. De még nem vágyik a valódi életre, mert akkor veszítenie kell. Anyát, gyermeket, szeretőt, elveket. És ő nem akar veszíteni. Élete idusán túl, ezért is maradt – fiú.