Karmol a karma!

A karma kiegyenlít. Ezt tanultam tegnap. Nem jó és nem rossz. Néha úgy dolgozik, hogy kitör a katasztrófa. Kitör egy nagy tűzhányó, kiárad egy hatalmas folyam, meghasad a föld, és felrobban az ember. Az izzó láva feléget mindent maga körül, a folyam elmos mindent, és szennyes hordalékát kiveti magából a partra, a föld elnyel akár egy egész városrészt és az ember nullára íródik. A Föld tudja mi a dolga, a fák megadják magukat a tűz pusztító erejének, a víz sodrásának, csak az ember vonakodik megadni magát. Minden áron jól akarja érezni magát, amikor szomorúnak kellene lenni, meg akarja tartani magának, akit, vagy amit el kellene veszíteni, vígságot rendez gyász idején. Elkerülendő a vesztséget, mely végső idejében elkerülhetetlen. Így történik az velünk, hogy éppen akkor kezdenénk el élni, amikor már itt az idő meghalni. Az itt és most számomra nem csak azt jelenti, hogy teljes tudatommal jelen vagyok, és kizárólag én irányítom a jelenemet, hanem inkább egyfajta kölcsönhatást jelent a számomra, melyben hajlandó vagyok együtt működni azzal, amit most van, azzal, ami most történik. Ezért az itt és most (Tada ima) bölcsessége mögött ott van az emberi hajlandóság, mint követendő érték. És sok, tudatosan megélt jelen pillanatban pedig ott van elrejtve az emberi képesség, hogy jövőjét – részben – befolyásolhatja.

Pál Ferenc atya tanításában is sarkalatos elem a kölcsönösség és együttműködés képességének visszaállítása. Ha egy válságban lévő házaspár ezt a két elemet képes visszahívni a rendszerükbe, akkor a kapcsolat egy másik szinten tovább folytatódhat. De sohasem szabadna ugyanazon a szinten maradnia, mert akkor a kapcsolat ki fog fáradni teljesen. Ezért, amikor az egyik fél kitör, mint egy vulkán, a másik csak teret ad ennek a karmikus háborgásnak. Ezt a kegyelmi állapotot azonban megelőzi egy kölcsönös őszinteség. A történet az én gyakorlatomban úgy néz ki, hogy amikor a férjem üvöltözött és háborgott, akkor nem lehetett vele érdemben beszélni. Erre világosan emlékszem. Aztán, egyszer, amikor csend volt, leültünk beszélgetni, akkor, az egyszer, és soha többet a kilenc év alatt. Akkor a férjem azt mondta: „nem tudom elfogadni a gyerekeidet.” Én sírtam. Pocakomban a babánk is velünk sírt. Ez mindent vitt, és semmit sem hozott. Akkor nem tudtam kimondani, hogy én pedig nem tudom elfogadni, hogy anyukád előbbre való az életedben, mint én. Pedig nekem ez volt a legnagyobb bajom.  Többet pedig nem beszélgettünk így.

Nem csak a jelenben való élés a fontos, hogy felismerni és kimondani a saját drámánkat is. Ez az őszinteség. Nem csak őszintének kell tudni lenni, hanem bele kell egyezni abba, hogy tökéletlen a rendszerünk, hogy esetleg nincs megoldás.  Azért nem vált ez a soha vissza nem térő megnyilatkozás gyógyító erejűvé, mert hiányzott belőle az az elem, amikor kimondja a férjem, hogy egyetértek azzal, hogy a gyerekeidet jobban szereted, mint engem. Ez lehetetlen állapot ugyan neki, de a hajlandóság kifejezésével a hajlandóság élni kezd. Ha én, egyáltalán akkor tudtam volna törődni a saját gubancommal (de nem tudtam, mert az ő gubanca akkor nagyon fájt nekem), akkor kimondtam volna, hogy: „nagyon fáj, hogy az anyukád előbbre való, mint én, de egyetértek vele, hogy így cselekszel.” Ez ugyan lehetetlen állapot nekem, de teret adok mégis. És mindketten ráhagyjuk a másikra a rendezetlen (karmikus) létét. Ez számomra sajnos csak egy okos gondolatsor maradt, hiszen elváltunk, mert elmenekültem. A bölcsesség pedig ott kezdődik, amikor a tudást az ember élni tudja. Addig pedig tovább karmol a karma.

Az üresség, vagy inkább egyfajta légüres tér azért van a lelkemben, mert valami, amit nagyon fontos lett volna beteljesíteni, nem teljesedett be. Mint egy ruha, aminek nem varrják fel az ujját, s a cérnaszálak céltalan lifegnek a semmiben. Most már nem az a megoldás, hogy vissza kell térni és be kell fejezni. Nem úgy kell befejezni. Most van az életemben valaki, akivel egyszerűen másképp tudjuk csinálni, de azt fontos elmondanom, hogy nagyon sok múlik rajta. Amikor én hozom a sebeimet, ő elsimítja a háborgást. Amikor ő hozza, én ringatom el. Nekem több a viharom. És azt a befejezetlen ruhát pedig meg kell varrni. És másképpen kell befejezni: magamban. A halott ősöket sem lehet kihantolni, hogy megmondjuk nekik: „nem azt kaptam, ami szerettem volna”. Ezt magamban kell elrendezni. Azt kell világosan látni, hogy a volt férjemmel a kapcsolat nem szakad meg, amíg a gyerekeink fel nem nőnek. És addig is találkozni kell vele, és beszélni kell hozzá. A párbeszéd az viszont nem megy. Egy idő óta mindent ráhagyok, és ezzel valahogy elkerüljük a csatákat. Néha még megtámadom, akkor visszatámad, vagy fordítva.  Aztán abbahagyjuk. De ez annyira ritka, hogy már elviselhető. Az a környezet, annak a helynek a szelleme – érzem – bármelyik pillanatban képes lenne belőlem kiváltani egy dührohamot, előhozni az állatot.  Ahogyan viszont most élek, a mostani körülményeim közepette  egyáltalán nem érzem, hogy egy időzített bombán ülök. Mindig, minden esteben sokkal kevesebb a reaktív megnyilvánulás - mindkét részről. 

 A karma azon a kapcsolaton csücsül, és az által tanít, gyógyít, helyre igazít. Nem húzódik át másik viszonylatra. Tehát biztosan változtam valamicskét, mert ha ez nem így lenne, akkor a mostani kapcsolatomban is reggeltől estig háborúznánk, de ebben most jóság van. Talán egyszer a karmolások nyomai is begyógyulnak.

Egészen biztos, hogy igaz: ha valaki azon kapja magát, hogy nehéz sorsát kapcsolatról kapcsolatra ismétli, mindig ugyanabban, vagy hasonló helyzetben találja magát, akkor semmit sem tudott megérteni saját magából. Ha pedig nem tudta megérteni magát, akkor átszabni sem tudja.

Nem olyannak ismerem az életet, hogy ne adna lehetőséget még a számomra, hogy ezeket az ismereteket a gyakorlatban is kipróbáljam. Ha tudom, majd megeszem a pudingot akkor.

A karma viharai rommá lövik éltünk várát. Minden egyes dühroham, ami után a megsemmisülés következik, elvesz valamennyit az életünkből, levág egy darabot a húsunkból, már ezer sebből vérezve vonszoljuk magunkat tovább. Titokban reméljük, hogy legközelebb nem lesz kitörés. De lesz. Mindaddig, amíg az egyikbe nem halunk bele teljesen. Mindaddig, amíg fel nem tárjuk, hogy kinek szól valójában a kitörésünk. És akkor vagy beolvasunk az illetékes személynek, vagy csak annyit mondunk: „anya, apa! Kérlek!”

(Mindezek egy olyan emberről és emberhez szólnak, aki képes kitörni. Az egy másik történet, amikor valaki sosem tör ki. Soha nem tud kiegyenlíteni, hanem magába temeti izzó láváját, hömpölygő folyamát, elfojtja rengéseit. Mivel én kitörős típus vagyok, saját kútfejemből ki nem tudnám találni, hogyan lehetne az ilyen állapotot „meggyógyítani”.)

Ha szeretnél a témában  tovább tudakozódni...például van egy nehéz élethelyzeted, és megoldást keresel rá, lépj be ebbe a csoportba:

www.facebook.com/groups/1466490956722160/