Kéthetente

Most van az a kéthetente, amikor rengeteg dolgot szoktam csinálni – úgy, mint egy rendes családanya. Ezek a hétvégék visszaadnak valamit az eltékozolt becsületemből. (Nem tudom, fogok-e tudni valaha is másképpen nézni arra a tényre, hogy különélő anyuka lettem.) Van egy sajátos lüktetése ezeknek a péntek délutántól vasárnap estig tartó, többnyire igen rövidnek tetsző időszakoknak: péntek a nagy várakozás, készülődés, és izgalom ideje, és az örömé, hogy újra együtt lehetünk. Esti beszélgetés az éjszakába nyújtva. Este 10 óra felé mindenki jobbra dűl, meg balra. Az első éjszaka nyugodtan telik. Sokáig egy ágyban aludtunk. Amíg egymagam voltam, s még annyira kicsik voltak a gyermekek, annyira jó volt mindannyiunknak. Aztán, egy jó évig, miután újra megpárosodtam, továbbra is így töltöttük az éjszakáinkat, összebújva a takaró alatt, mint a kis sünök, párom meg külön ágyban, a másik szobában. A kis sünök azonban megnőttek idő közben, s én egyre inkább kiszorultam a fészekből. Minden reggel kialvatlanul ébredtem, de volt olyan is, hogy éppen emiatt belealudtam az értékes szombat délelőttbe. (Így aztán felszámoltuk a sünfészket, és kialakítottunk  számukra egy saját kuckót a tetőtérben. Ők azóta fent alszanak, mi meg lent, a saját ágyunkban. Nehéz volt nekem ezt eldönteni, de most már megszoktam. És úgy látom, hogy ők is.)

A péntek után a legszebb nap a szombat, s titokban mindig azt kívánom, bárcsak örökké tartana! Ezen a szombaton megnéztük a szentkúti leomlott támfalat, melynek rekonstrukciós munkálatait a nagyobbik fiam nyerte el pályázat útján. Elég félelmetes látvány volt! Korábban sokat csatangoltunk arrafelé, a gyerekek nem egyszer balfenéken jöttek le a kutat övező domboldalon, éppen arrafelé, ahol az omlás történt. Irdatlan méretű kövek omlottak le, de szerencsére senki nem sérült meg. Sem akkoriban, sem most, amikor a temérdek esőnek megadta magát a majd ötven esztendős támfal. Büszkén kihúzom magam, mintha nagy szerepem lenne abban, hogy fiam keze munkája maradandó nyomot hat eme kegyhelyen, ahová gyermekkoromban olyan sokat jártunk kirándulni a családdal, zarándokolni a közösséggel, ahol fiam esküvője volt tavaly…megannyi emlék és élmény.

Mióta csak együtt vagyunk párommal, általában ő főzi az ebédet, és én a gyerekekkel foglalkozom. Többnyire a ház körüli közös munkával töltjük a napot, vagy kirándulunk a közeli erdőkben. Egy ideje útitársunk Berni kutya is, aki Bella kutyánk játszópajtása lett, mióta Bella tüzelt, és idecsalogatta őt, mint kérőt. Ma is eljött Berni, és még most is itt ül a kapuban, pedig már későre jár az idő. Tehát ma délután is a kertben molyoltunk, mikor egyszer csak megjelent a nagyfiam. Kocsin jött, de nem akármilyen járművön! A kocsi elé egy apró lovacska volt befogva. Kétszer sem kellett mondani, elhajítottuk, ami a kezünkben volt, s hopp, már fent is voltunk a szekéren! A paci, aki egyébként a Louis névre hallgat, (vagy többnyire nem halllgat) nagy kelletlenül megindult velünk a mező felé, aztán, mikor kiértünk a jó kövér fűre, valahogy eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen egy szuverén lény, és joga van legelni, ha neki úgy tetszik. Aztán kocsival együtt be a magas fűbe! Fiam leszállt a bakról, s jó ízes szidalmak közepette megkapta a kocsirudat, s visszapenderítette a makacs jószágot a szekérútra – velünk együtt. Miután a lovacska rájött, hogy neki is jobbat tesz most egy kiegyezés, tovább tette a dolgát, s békésen kocogott előre. Aztán ügetésre fogtuk. A drága őszi Nap selymesen sütötte az arcunkat, hajunk lobogott a szélben. Ki is oldottam, hadd járja át a fejemet ez a mézes fuvallat!  A levegőben olyan édes illatok lengedeztek, mint a legszerelmesebb tavaszon. Egy fennsíkon vezetett az utunk, ahol oly sokat bandukoltam korábban egymagam, aztán a kutyámmal. Bármerre nézünk, hegyek és dombok, lankák és széles legelők, az ég tiszta kék, felhők sehol…varázslatos! Louis pedig kocogott tovább. Visszafelé a bakra kéredzkedtem. Szerettem volna kipróbálni magam makacs lovacskák irányításában. Azt hamar megtanultam, hogy csak egy bizonyos frekvenciájú hangra hajlandó engedelmeskedni, és különösen respektálja a szidalmazó szavakból eredő energiát. Ez számára serkentőleg hat, mert élete első két évében olyan környezetben nevelkedett, ahol a szidalom, az erőszak az emberek számára is valószínűleg az egyetlen motiváló erő volt. Nekem elég erős hangom van, ha kieresztem. Gondoltam, hasznát vesszük most. Így én is el kezdtem amolyan Kurázsi mama hangon szidni szegény párát, hogy milyen lusta, és hogy sokkal jobban mutatna a füstölőben kolbásznak…és ehhez hasonló rettenetek, valamint szóba került anyukája is. Sajnos időnként rá is kellett sózni, különben talán megint eszébe jutott volna a lovak szuverenitása, mint olyan, s le is ül esetleg piknikezni a tisztáson. De hamar lebeszéltem róla ezzel a nála jól bevált módszerrel – amivel egyébként egyáltalán nem értek egyet. Viszont most nem volt idő átnevelni, így mindannyiunk érdekében alkalmazkodtam az általa megszokott rendhez. Nagyon meglepődtem, hogy kitűnően tudtam irányítani: jobbra kitérni, aztán balra; vágtára fogni és lelassítani. –Mikor szoktad megdicsérni? – kérdeztem fiamat. (egyébként a ló nem az övé, hanem a szomszéd srácé, csak fiam foglalkozik vele, mert a srác nem olyan határozott, mint ő, és sok volt vele a baja.) Aztán, mikor hazaértünk, kicsi fiam hozott neki egy répát jutalmul. A fiúk még elmentek egy körre, de én már visszatértem a kertemhez, mert szerettem volna befejezni a fűnyírást, s még hátra volt a kerti szemét eltüzelése is. Így én otthon maradtam. És akkor valami határtalan boldogság járt árt. Olyasmi, amire mindig vágyik az ember, de csak ritkán éli át. Azt éreztem, hogy teljesen feltöltődtem a természet ereje által. A paci sajátos lószaga számomra a legfinomabb illat, a langyos őszi szél átjárta fejbőrömet, s minden porcikámban zubogott az életerő. Az már bizonyos, hogy lesz nekünk is egy saját paci! Ebben a méretben pontosan megfelel, és lesz hozzá kicsi kocsi is. Kérlek, ne kérdezd meg, hogyan, honnan? A végeredmény a fontos. 

Elvégeztem tehát, amit mára terveztem, aztán megjöttek a többiek is. Volt mára még egy nagy feladat: nyelvtanozni kellett. Mivel kicsi fiam nem tud rendesen olvasni, nagyon ijesztő volt számára, hogy a tanár hétvégére feladott nekik 15 oldalnyi olvasni valót abból a nyelvtan könyvből, amit az idén még ki sem nyitottak (!). Egy részt fel is dogoztunk. Hangrögzítőre vettük a feldolgozott anyagot, és ha majd hazamegy, feltölti neki a nővére a telefonjára, hogy még sokszor meg tudja hallgatni. Egyébként rendkívül jó a memóriája az én drágámnak, csak éppen olvasni nem tud. De ezzel már együtt kell élnünk, és fogunk is. A János vitéz is csak arra vár, hogy hallgassa. Azt kicsit sajnálom, hogy azt mondja, hogy unalmas, mint a fene. Talán később mégis ráérez az ízére, csak jusson el odaáig!

A lányom már kamaszkorban van. Vele a munka mellett kozmetikával, hajápolással foglalkozunk, és néha életkérdések jönnek szóba. Jó, hogy van lehetőségünk ezekről nyugodtan beszélni. Egy ideje nagyon megritkult a hajkoronája. Le is vágattuk fele hosszúra, valamint vitaminokat szed és még vasat. A kenyér, répacukor és egyéb, műanyag édességet fogyasztását két hónapja abbahagyta, fogyott vagy hat kilót, és szemmel láthatóan nő a vitalitása – csak nagyon fáj a háta és a dereka esténként. Ez ügyben kicsit korlátozottak a lehetőségeim, mivel saját hatáskörben kijelentette, hogy a csontkovácsolás az hülyeség, és nem ér semmit. Ezért most egy darabig nem is erőltetem a kérdést. A jóga sajnos ugyanebbe a kategóriába tartozik nála, pedig égető szüksége lenne rá, és volna is a kerületben lehetősége, de valamiért nagyon ellenáll. Sajnos meg kell várni, amíg nagyon fog fájni neki, addig sajnos semmi esélyem, meg a csontkovácsnak sem. Hiába, makacs ő is, mint a paci.

Miután befejeztük a nyelvtan órát, levezetésképpen nekiálltunk a holnapi ebéd előkészítésének. Mivel volt segítségem, lánykám személyében, egy fél óra alatt fent is volt a tűzön a zöldbab leveske és a csirkemell szeletek szépen úszkáltak a fokhagymás tejben. Holnap vendéget várunk. Jön a lánykám barátja. Örülök neki, mert örömet szerezhetek ezzel a lányomnak, és mert kedves, szolgálatkész fiatalember, akit –dacolva a városi élet minden ingerszegénységével -  minden érdekel a világon. Így tudunk miről beszélni. Azt vettem észre, hogy jót tesz nekünk, ha vasárnap, amikor egyébként haza kell menni, történik valami, aki kimozdít bennünket a szomorkodásból. A legjobb, amikor érkezik valaki, amikor összejön a család, mert ünnepelünk. Ez elfújja a hazamenős vasárnap minden bánatos felhőjét. Én a magam részéről sosem fogom megszokni ezeket a vasárnapokat. Ha nincs különösebb élmény erre a napra, akkor előugrik a cilinderből a suli-mumus, a meg nem írt házi feladatok, és be nem magolt leckék, a számonkérések és egyéb feszültségek, melyek a mindennapok velejárói. Ezek a két heti hétvégék azt a hamis látszatot keltik, mintha itt nem lenne semmilyen feszültség. Csak móka, kacagás, komolytalan és súlytalan viták közöttünk. Mindig elmondom, hogy bármennyire is igyekszünk így élni, azért a hétköznapok nálunk is tudnak viszonylag szürkék lenni. Itt is járnak a gyerekek iskolákba, ehhez nagyon korán kell kelniük, ha el akarják érni a buszt…stb. Ja , és vannak feladatok és követelmények, melyeknek ugyanúgy meg kell felelni. Ezt mindenki elfogadja, de azért titokban mindnnyian tudjuk, hogy itt azért egy kicsit minden más.

Holnap ismét vasárnap. Nagyon gyorsan elszalad ez a hétvége is.  Mint eddig mindegyik. De hát onnan lehet tudni, hogy jó volt.