Kézzel varrott életet élek, avagy a tökéletlen alkotás dicsérete
Aki olvasta Clarissa Pinkola Estés híres könyvét – a Farkasokkal futó asszonyokat -, annak rögtön felcsillan a szeme erre a szép meghatározásra: kézzel varrott élet. És talán sejti, talán egészen bizonyosan tudja, hogy miről szól, mit jelent kézzel varrott életet élni.
Sokan ismeritek az életemet személyes kapcsolatunk révén, vagy írásaimból. Bizonyára emlékezetek rá, hogy – főképp életem utóbbi, mintegy 8 éves szakaszában mennyi mindent alkottam a két kezemmel: festményeket, rajzokat, szobrokat, verseket és használható, illetve nem használható tárgyakat (szappant, kenőcsöt, gyógynövény-, és Bach esszenciákat, tartós étkeket, mint befőttet, lekvárt..vagy a házi fehér sajtot és hozzá a magam sütötte kenyeret). És első sámános dobomat is elkészítettem mostanára. Megműveltem a földecskémet, és a kutya távol tartására a gyerekeim segítségével fakerítéssel körül vettük a termőre fogott földet. A tűzifámat évekig magam gyűjtöttem az erdőn. Így megtanultam fűrészelni és bánni a jó éles baltával, fejszével. Egy alkalommal összetűzésbe kerültem a láncfűrésszel is. Ő jött ki jól a csatából, én meg az orvosi rendelőből, három megvágott ujjammal. Nyulakat tenyésztettem. És volt olyan faketrec, amit magam ácsoltam a kis tapsik számára. S ha mindez nem lenne bizonyíték, még falazni, konyhát burkolni és falat festeni is szoktam időnként. Kézzel varrott életem lehetővé tette számomra, hogy édesanyám hamvait a saját kezemmel kikapart sírba helyezzem el. Én ezt az érzést semmilyen szóval nem tudom és nem is akarom visszaadni, rátok erőltetni. Maradandó tapasztalás volt. Ma is érzem, és könnyezem rajta. Egyetlen szobánk, minden életterünk volt a ravatal otthona. A harangszót mi szolgáltattuk hangtálakkal. Ma egy szép, csobánkai homokkő őrzi anyám emlékét, ott a nagy diófa alatt. S ősszel a diók koppannak rajta.
Miután alaposan lajstromba vettem kezeim teremtő munkáját, ma arról szeretnék írni-gondolkodni, hogy milyen megtartó erővel bír a kézzel varrott élet az ember számára. Mert úgy vélem, hogy általánosságban lehet beszélni erről a megtartó erőről, s nem csak az én személyes, egyedi tapasztalásom öröme ez. Bár sietve hozzá teszem: ma már tanulni kell ezt az életformát, hiszen látszólag egyetlen lehetőségünk maradt arra, hogy megszerezzük, amire szükségünk van, amit szeretnénk. Az, hogy megvesszük. Ám rögtön ott a bibi. Ahhoz pénz kell. A pénz megszerzése…nos jobb esetben, munkával történik. Kicsiny hazánkban azonban sem önmagunkban sem környezetünkben nincsenek meghúzva a határok, ami a munkaidőt illeti, így hamarosan azon kapjuk magunkat, hogy életünk értékes pillanataiból immár több évtized telt el egy szemvillanás alatt azzal, hogy megkeressük azt a fránya pénzt. Azt hiszem, nem mondtam újdonságot. Mindezen helyzetek a kézzel varrott élet megélésének rovására mennek. Egyszer azonban, egy napon, elemi erővel tőr fel a szükséglet a szabad teremtésre, alkotásra. Bezörget, sőt mi több, bedörömböl a szívünk kapuján az életszerelem, s mellette szorosan az igény: kézzel varrott életet (is) akarok élni.
Ahogyan ez velem meg is történt. Az akármelyik áruház magas állványai között bóklászva, leszakadva családomról, akik egy másik sorban nézelődtek. Valami huszonharmadik bútordarabot keresgéltünk, pedig már addig is az volt az érzésem, hogy nem lehet abba a lakásba még egy kurta lábú hokedlit sem letenni. És akkor feltört bennem a hang: „mit keresek én itt?” Hogy ez pontosan miről szólt, azt most nem mesélném el, mert reggelig írogathatnék itt – és most különben sem ez a fontos. Csak a lényeget írom le. Hiába valónak találtam azt, ahogyan élek. Hogy sok pénz van, és mindig veszünk rajta valami ócskaságot, amit értékkel ruházunk fel. Csak éppen számomra ez nem jelentett és nem képviselt semmilyen igazi értéket. Sajnos, sajnos, egészen új életkörülményeket kellett teremtenem, hogy nekifoghassak végre a kézzel varrott élet megteremtéséhez. Ha nem születtünk bele, mindannyiunkra ez vár: fel kell adni valamit a megszokottból, a biztosnak látszóból. Mely megszokott és ezért biztosnak tűnik, és egyébként fojtó szelepként apasztja a kreativitás feltörését.
A kézzel varrott élet ugyanis a kreativitás mindennapos ünnepe. Sokan kézműveskedünk, alkotunk. Dísztárgyakat, ékszereket, eledeleket, használati tárgyakat. Új hóbort ütötte fel a fejét: a színezés. És ezzel mind emlékezünk tudat alatt arra a létformára, amikor az ember – közvetlen kapcsolatban állt a természettel, és azzal együttműködve elégítette ki alapvető szükségleteit. Ami azonban a legfontosabb, ahogyan most, az alkotás hevében, a természethez közel élő ember sem törte a fejét hiábavaló dolgokon. Csak a pillanat volt. Annak mélysége és magassága, mindensége és semmisége. Teljes figyelem arra, ami van.
Az én kézzel varrott életem egy kicsit máshogyan alakult. Egy nagy törés…hallod? Még ma is recseg. Lassan halkul. S a sebek beforrnak. A nagyon nehéz időkben segítségemre volt az alkotás öröme. És megszereztem a képességet a túlélésre.
Ez nehéz dió. Mármint a túlélésre való képesség. Ebben a kész-picsa-meleg-málé világban mindig krízishelyzetként jelentkezik. Nem tehetünk róla, hiszen erre neveltek bennünket szerető szüleink. Tudjátok….éppen ezért is olyan nehéz elszakadni tőlük és a gyárban varrott élettől. Akkora életszerelem kell ehhez, ami felforgat mindent és összegyűr és…elszakít. A középút nem megoldás. Sok-sok értékes időt elfecsérel az ember az életéből, ha azt hiszi, hogy ki tudja játszani a fekete-fehér, igen-nem játékszabályát…és óvatosan becsempészi a „talánt”. Jézus egyik példabeszédét rángatnám ide – remélhetőleg nem érdemtelenül. "Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt." Lukács 9,24.
Mit hallok én ki ebből az idézetből? Azt, hogy a saját (eddigi) életet el kell veszíteni, hogy megtaláld az újat. De ki az, akiért el kell veszíteni? Mit képvisel Jézus, amikor azt mondja, hogy”énérettem”? Én azt mondanám: a „minden egy” tudatát. Ahol a szeretet nem érzelem, hanem létállapot. Az a létállapot, amit én Krisztusi tudatnak nevezek. (Nem tudom, mások hogyan értelmezik ezt, de nekem itt és így áll össze a kép.)
A kézzel varrott élet pedig Krisztusi tudat. Elviseli a bizonytalanságot, hordozza a birtokmentességet, az ítéletmentességet és feltételek nélküli. Mindenkor a bizalom és a ráhagyatkozás vezeti szorgos kezeit.
A kézzel varrott élet feltétel nélküli, és megengedi, hogy hibázzak. Munkásságom alatt rengeteg tökéletlen dolgot alkottam. Akadt olyasmi is, ami csak nekem tetszett. Alkottam olyan használati tárgyakat, melyek képtelenek voltak betölteni azt a funkciót, amire szántam őket. A nyulak megették a ketrecüket, a fakerítés állandóan javításra szorul, és a sajtjaim hosszú időn keresztül emberi fogyasztásra alkalmatlanok voltak. Viszont a kutya jól lakott velük. Néhány kenyeremmel a tálibok szívesen támadnák Washingtont, s nem különben igaz ez néhány balul elsült sütemény kísérletemre is. Mégis, soha nem tudott eltántorítani az alkotástól az a tény, hogy nem értek hozzá. Volt ugyanis olyan helyzet, amikor teljes mértékben rá tudtam hangolódni az adott tárgyra, amit meg akartam formálni. Ez történt, amikor a dobomat készítettem. A káva adott volt. Leszedtem róla a régi bőrt. A nagyon vicces seprűnyél fogantyú helyett kerestem az erdőn egy „Y” ágast. Bepácoltam, furkáltam, és fa csapokkal rögzítettem a kávához. Az egész új ment, mint a karikacsapás. Mintha egész életemben ezt csináltam volna. Még hónapokig mozgásban volt a szerkezet, de mostanra megnyugodott egészen. Ráfeszítettem az új bőrt. S azóta ütlegelem boldogan. A sajt kiforrta magát, és elmentem egy mesterhez is, aki végre helyre rakott bennem egy-két tévedést. A saját tapasztalatom most már az enyém. És szívesen átadom, ha érdekel valakit a fehér tehénsajt készítésének fortélya.
Hogy átélhessem az alkotás szabadságát, el kellett fogadnom, hogy amit készítek, az mulandó és gyakran tökéletlen.
Mi már nem veszünk – vagy csak nagyon ritkán – kenyeret boltban. Ez a tény azonban állandó figyelemre ösztönöz, és néha az az érzésem, hogy egyebet sem csinálok, csak kenyeret sütök. A kézzel varrott élet szellemisége azonban jó barátságban van a monotóniával, és elutasításának tényét keményen megtorolja. Ezért kell hozzá mindenek felett egy jó adag beleegyezés.
Mostanában a kézzel varrott életek egyesítésének ideje vagyon. Az őszi szél jótét lelkeket hoz a látóterembe, akik már beleszimatoltak ebbe az életformába, s részleteiben, vagy egészében élik, és ezen elvek szerint működnek. Összefogunk, és rendezünk egy családias hangulatú napot december 6-án, vasárnap a Rókalyukban. Az eseményt keresd majd a Facebookon. „A Kézzel varrott élet ünnepe –alkotásaink bemutatója kóstolóval, örömben, szeretetben.” címmel.
Katt ide: www.facebook.com/events/792590384197568/
A kézzel varrott élet tehát egy tudatállapot, melyet egyszerűen és legtalálóbban az életszerelemmel lehet kifejezni. Szabad alkotásra, bátorságra és lemondásra tanított. És boldog vagyok, hogy mindezeket most elmondhattam Nektek is!
Áldás!