Kicsit az enyém lett...

A kutyám által, emberi ész számára szükségtelenül elpusztított cica még órákig hevert az út közepén, ott, ahol Bella kiejtette a szájából, mert valahogyan rádöbbent, hogy nincs már ellenfél.

Emberek mentek el mellette, autóval, gyalogosan. De senki nem érintette, nem húzta odébb az út közepéről. Amikor hazaértem a városból, hamar szaladtunk az ásóval, kapával, hogy visszaadjuk a földnek a testet. Akkor, egy kis időre, magaménak tekintettem a cicát. Az Anonymus nevet kapta. Ott, ahol a kutyám elkapta, és rövidke életét kioltotta, végső nyughelyére került, a mező szélén.

Bellát pórázvégen tartva meghívtuk a szertartásra. Már arra felé tartva élénken figyelt arra a földön fekvő valamire, ott az út közepén. Később azonban értetlenül nézte, hogy a mozdulatlan, merev tetemet a földbe helyezem. Majd eltávoztunk onnan, s ezzel a befogadás és elengedés ceremóniája véget ért.

Ma alkonyatkor ismét sétálni indultam Bellával. A szokott úton, a szokott módon. A szagok után a sír felé indult, de visszaparancsoltam. Igen, megint én vagyok a főnök! Jött is szépen utánam. Kicsit olybá tűnt, mintha a pénteki történések mégis csak „gondolkozásra” késztették volna…A mező szélén azonban…

Ott ült egy fekete cica, megszólalásig olyan, mint Anonymus. Bella utána! A macsek várt egy darabig, aztán levágta, hogy bajban lesz hamarosan, ha nem lép el, így bevetette magát a bozótosba. Én már rutinos voltam. Csendben álltam ott, és vártam, milyen hangokat fogok hallani. Néhány pillanat múlva feltűnt mögöttem a cica, ki az útra sebesen…Bella lemaradt a bozót miatt. De aztán…mégis csak a nyomába ért. A macsek minden izmát megfeszítve rohant, és be a kerítésen, egy lyukon. Ha ő is felugrott volna, bizton ő is Bella szájába kerül…Akkor közbeléptem, és hívtam a kutyámat, mert még képes lesz, és utána fúrja magát. De nem tette. Azonnal ott hagyta a lyukat és követett engem. A macskának szerencséje volt. És szemmel láthatóan erős, jól táplált cica volt.

Tovább baktattunk a mezőre. A tücskök élénken hegedültek, ahogy ez ilyenkor kora nyáron lenni szokott. A Fagyosszentek már megtizedelték a zenekart. A többiek túlélik a nyarat, ha minden jól megy. Mindeüvé méteres fű. A fácánok kedvenc költőhelye…Az út szélén tarka virágok, és a borús kamaszok gyógyírja, a Vadrózsa bólingatott az alkonyatban. Az akácos erdő fehérre festette a hegyek máskor komor zöld lankáit…s virágainak édes illata szerelemmel töltötte el szívemet.

Még mindig tavasz van!