Varázslatos utazások Pszichedelikában

Ez a második napom, amit jószerivel ágyban töltök. Egyszerűen rosszul esik függőlegesben lenni. Bár lázam nincs, mégis forog velem az ágy, a szoba. Ahová csak nézek, mindenhonnan tovább kell vinnem bágyadt tekintetem, mert fáraszt nagyon, hogy semmi sincs egy helyben, minden mozog. Behunyom a szemem, álmok simogatnak azonnal, bár nagyjából tudom, hogy mi történik körülöttem, de egy cseppet sem érdekel. Az álmom pontosan ugyanolyan valóságosnak tűnik, mint egy „éber” tudatállapot, az identitásommal vagyok ott jelen, az érzelmeimmel és a gondolataimmal. Pont, mint a „valóságban”. Hogyan is tudja az ember olyan ellentmondást nem tűrően állítani, hogy mi a „valóság”, mi az „éber” tudat? És miért is gondolja oly régen úgy, hogy ő maga az indentitás tudata, mely épp oly örök, mint a Létezés maga?

Ezek a beteg állapotok mindig a teljes pihenést hozzák: nem fontos semmi, nem sietek sehová, nem számít, hogy esik, vagy süt…és mire felgyógyulok, teljesen frissen és vidáman állok neki a tennivalóknak, ami miatt fontosnak érzem magam az életben, ami motivál, ami mozgásban tart, amit többre tartok, mint a semmittevést, holott a semmit tevés is érték. Csak váltakozzanak egymással. A tevés és a nem-tevés.

Ha néha ennyire elmegy belőlem az éber állapot, mindig visszagondolok Pszichedelikában tett utazásaimra. Mert ez az állapot hasonló hozzá nagyon. Pszichedelika a tudatnak az a mezeje, melyre lépve megváltozik az inger értékelése. Az idegpályák ugyanúgy ingerületté alakítják…csak…talán az agy, másként dolgozza fel azokat. De feldolgozható információk, és raktározhatóak, emlékezet is lesz belőlük, hiszen sok évvel ezelőtt történt, és én még mindig elevenen emlékezem.

Az úgy kezdődött, hogy rajzlap csücsköt rágcsáltam. Keserű. Inkább kiköptem volna. Egy pohár víz levitte. Nem tudtam, mi várható, így elvárásaim sem voltak. Harminc-ötven perc…a képek a helyükön vannak, a falak állnak, és nem tudni, hogy mi van a falak mögött. Nem voltam egyedül. Kísértek. Ez biztonságot adott – a bizalom. Nem is féltem. Beszélgettünk, mint máskor. Ettünk is keveset. Majd felálltam…volna. De nem úgy sikerült, mint máskor. ide imbolyogtam, meg amoda, vártam, hogy egyensúly szerveim alkalmazkodjanak a mozgó szobához. De feladtam. Le kellett ülnöm. Ami először megváltozni látszott, az maga a tér. Általában a teret mindig felosztjuk magunkban részekre: ez itt a fal, itt nincs semmi, vagy is levegő van, aztán jön egy szekrény, egy fotel – így osztjuk fel a teret…de most mindent eggyé vált. Az időt is felosztjuk: múltra, jelenre és jövőre. Ez azonban most hirtelen nem volt többé fontos. Elég volt a pillanat létezése. Ahogyan a biokémia hatására fokozatosan átalakul az észlelés, úgy jönnek mozgásba az addig statikusnak tűnő tárgyak. A levegő például fokozatosan áramlik, néhol örvényekbe fordul. Máskor is láttam már örvényeket a levegőben, amikor idegösszeroppanásom volt. Akárhová néztem, teli volt a levegő ilyen gyorsan forgó áramlásokkal, mint megannyi koncentrikus kör… Nekem valóság..neked meg hülyeség… Azt véltem látni, hogy egyes tárgyak kommunikáltak a térrel. A képek a falon…némelyik halott volt, mások élőek. Akkor megértettem, hogy hiába tetszetős egy kép, felületesen szemlélve, lehet, hogy rég halott, vagy sosem élt. A rózsák a vázában élénken beszélgettek. Nem szavakkal…a közöttük lévő kapcsolódást lehetett érezni, és nem szavakat hallani. Ez a „képesség” később is megmaradt bennem. Egyszer hajnalban vártam a buszra Margit-ligetnél. Csípős reggel volt. A bágyadt téli nap be-besütött a fák kopasz koronáján. És akkor újra láttam…beszélni a platánfákat. Minden fa kapcsolatban volt a másikkal. A tér ismét eggyé vált, és nem sok fa volt, hanem csak egyetlen nagy platánfa mező. Szeretem ezt az érzést, mert annyira nyugalmas.

Az imbolygás aztán elmúlt. Végre meg tudtam állni a lábamon, még akkor is, ha köröttem a tér állandóan változott. Nem csak a rózsák és minden más tűnt egységesnek, hanem a személy is, aki velem volt. Teljesen egységesnek tűnt velem. Ezt nem lehet másképpen kifejezni, mert az identitás tudatom megmaradt. És onnan nézve, a másik személy egységben volt velem. Ez még nem a tökéletes egység – tudat, ez még csak az érzés: az én, és a tőlem elvonatkoztatott másik, együtt megjelenik a közös mezőben. A gondolatoknak azonban nem volt többé szűrője, gátja. Pontosan annyira tudtam, hogy mi jár a fejében, mint ha csak magamat vizsgáltam volna. Ez egy olyan állapot, amikor már az előre tudod, hogy mit gondol a másik, mielőtt kimondta volna az első szót. És természetesen ő is így volt velem. Nem csak tekintetünkön keresztül kapcsolódtunk egymáshoz, hanem érezni lehetett egészen tisztán, hogy a csakráink is összekapcsolódnak és együtt forognak. Ez tovább növelte azt a hamis egységtudatot, ami csakis azért hamis, mert a másik hozzám képest egy velem. Az egy döntés mindig, hogy lemondunk –e a viszonyosságról, s az ezzel járó ítélkezésről, vélemény alkotásról. Ezt el lehet dönteni. Ekkor a létezés újabb és újabb valóság-mélységei nyilvánulnak meg.

Pszichedeikában az utazás sosem zökkenőmentes. A varázslatos élmények mellett előbukkannak a tudat mélyére temetett, még fel nem dolgozott fájó tapasztalatok, elnyomott félelmek, pánikroham. Azt hiszem, később olvastam is valahol, hogy a felbukkanó érzésekért – legyen az akár jó, vagy rossz -  nem a kémiai szerek felelősek. Az tud belőlünk előjönni,ami egyébként is már a részünk. Így lehetséges az, hogy aki engem utaztatott, sosem kapott pánikrohamot, bármilyen félelmetes dolog is jött szembe. Én azonban annál többször. Nagyon nehéz nekem visszaidézni azt a helyzetet, amikor a hideg konyhakövön feküdtem, hason, nagyon fáztam, de mégsem keltem fel, reszkettem, mint a nyárfalevél, minden ízemben, és rettenetes gondolatok cikáztak a fejemben. Állandóan az járt a fejemben, hogy a hatalmas, pusztító földrengéseket az emberi tudat kelti. Akkor teljesen rabja voltam a helyzetnek, semmit nem tudtam tenni, csak vártam, hogy majd lesz valami. Pokoli sokat szenvedtem és nagyon kimerültem akkor. Nem tudom, hogyan kerültem a kanapéra, minden esetre ott aludtam, és kísérőm mellettem ült a földön.  Én nem akarom felmagasztalni Pszichedelikát. Ha nem tudtam, hogyan kerültem a kanapéra, azt sem kell tudni, hogy az ember hogyan ugrik ki az ablakon. De mi szerencsére a földszinten voltunk. Ez azonban csak vicc.  Az igazság az, hogy akkor ott senki nem vigyázott rám. A kísérőm sem. Vagyis… vigyázott valaki…most eszembe jutott!!!. Hogyan másztam ki ebből a rettenetből, miközben kísérőm önző módon a csillagokkal varázsolt odakint? Isten kinyújtotta felém hatalmas tenyerét. Annyira hatalmas volt, hogy én – bár méretben semmi sem változtam -  egészen parányinak tűntem a tenyeréhez képest. És én erre a tenyérre felmásztam, és odakuporodtam a közepére…és akkor minden szörnyűség hirtelen elmúlt. A kanapéra való kerülést továbbra sem tudom… Ott tovább álmodtam. 

Két sziklafal között keskeny átjáróban álldogált apám és nem mert átmenni. Láttam a félelmét.

Apám akkor már 2 hónapja ágyban fekvő volt, már nem tudott felkelni, már nem evett és keveset volt ébren.

Később, amikor már eltávozott közülünk, a héven zötyögve elbóbiskoltam. Álmomban Apa a sziklás átjáróban, a fényben állt, és búcsút intett nekem. Megható pillanat volt. Egy igazi búcsú. Tudtam akkor, hogy hazatalált.

Pszichedelikában nincs idő. Vagyis nem érzékeltem az időt, mint változót. Kb. 8 óra múlva hajnal lett, és amikor felébredtem, nagyon fáradtnak éreztem magam. A reggeli kávéval és a cigivel indíts ki a kertbe! A lakás ugyanis felettébb halottnak tűnt. Minden, ami tegnap még elevenen élt, ma visszaváltozott élettelennek látszó tárgyakká, levágott, haldokló rózsákká, sarokban álló szekrénnyé, a tér felbomlott alkotó részeire. Megszűnt az egység...csakráink elváltak egymástól. Megint én voltam és te. Kint a kertben, a rózsabokrok még álmosak voltak, a szomszédban rádió szólt – fülsértő szövegelés. A bennem élő ürességet akarta volna megtölteni, de az üresség tiltakozott ellene. Az egész világ annyira idegen lett és én benne annyira magányos! Ültem a kávéval a kezemben. A meleg volt az egyetlen, ami jól esett. A földet bámultam, egy ponton, mereven. Kísérőm odalépett hozzám. Megkérdezte, mit bámulok annyira? Erre a kérdésre nem tudtam mit válaszolni, mert fogalmam sem volt róla valójában, hogy mit bámulok. Aztán mégis így szóltam: amott halott van a földben. És pontosan rá mutattam a helyre. Valóban! – mondta. Oda van eltemetve a macskám. Annyira közömbös voltam, hogy csak bólintottam egyet és bámultam tovább kifelé a fejemből. Teljesen természetesnek tűnt ugyanis, hogy én látom a halált ott a földben. Nem számít, hogy kutya-e, macska-e miféle jószág. Láttam és kész, és mindez, most nem jó semmire. Haszontalan varázslat.

Az információ nem volt lényeges. A lényeges a képesség felismerése és kibontakoztatása volt. Nagyon fontos, hogy tudjuk, mindazon képességek, melyekkel nem látható, nem hallható nem tapintható dolgokat tudunk mégis felismerni, rendszerbe kapcsolni, nem különleges adottságok, hanem minden ember sajátja. Elsősorban előítéleteink, elvárásaink, félelmeink akadályozzák meg, hogy szélesebb látókörrel tudjuk a világot szemlélni. Az nem egy nagy történet, hogy azóta látom a gondolatokat, megjelenni a térben, melyben együtt vagyunk. Ha többen vagyunk, nem tudom, kinek a fejéből pattantak ki, csak érzem, hogy megjelentek. Ennek a családfellításban van nagy haszna. A részvevőknek ugyanis célszerű lemondani a gondolatról. Ez többnyire sikerül is mindenkinek. Ebbe a gondolat-üres térbe bármilyen gondolat úgy csattog be, mint a fekete bika pata a pepita patika kövekre. Nem lehet nem észrevenni. Ha túl sokan agyalgatnak, a morfogenetikus mező nem tud elég jól megnyilvánulni, hiszen zavar lép fel a gondolatok által. Ilyenkor legjobb ezt elfogadni és az ülést felbontani.  

Később megfejtettem a nagy tenyér látomásomat is. Ahogyan felmásztam a tenyerére, tulajdonképpen ráhagyatkoztam. Lemondtam a rossz gondolataimról. Nem akartam tovább agyalni. És akkor megszűnt minden rossz érzés. Ezt az élményt adaptáltam a pánikrohamaimra is. Ismét lemondtam a rossz gondolataimról, melyek alaptémája általában az alkalmatlanságom, bűnösségem. A pánikrohamról nem lehet lemondani, de le lehet mondani a gondolatokról, melyet ezt kiváltják. A roham összezsugorodik, és már egészen elviselhetővé válik. Végül el is tűnik az életünkből. Azóta életem fontos része a ráhagyatkozás.

Reggel 8 óra volt. Indulnom kellett haza. Összeszedtem a holmimat, és elindultam gyalog a komp felé. Negyed óra séta, pontosan jót tesz ilyenkor. Gyors felismerések következtek egymás után. Például, hogy az emberektől hiába várom, hogy megmentsenek engem. Az emberekben csalódni fogok, ha ezt várom tőlük. Csalódni fogok a szerelmeimben, a páromban, a munkatársaimban, a barátaimban, mindenkiben, akivel szemben azt az elvárást támasztom, hogy lehet rájuk számítanom.  Ezen az éjszakán lesújtott a kard: egy személy tegnap még sokkal fontosabb volt, mint ma. Ma már nem olyan fontos, én viszont sokkal fontosabb lettem a magam számára. És van egy nagy tenyerem is, amire felmászhatok, ha sok az élet. Ma gazdagabb vagyok lélekben, mint tegnap voltam, és szabadabb is.

***

Folytatom majd...még szeretnék mesélni a patkányok éjszakájáról, az ideális családról, egység élményekről, és még sok mindenről, amit utazásaim során tapasztaltam.