Kutyabajok

Kedves Látogatók!

Örömmel tudatom, hogy gazdára talált az alomból a kilencedik és egyben utolsó kiskutyánk is, akit Brumi névre kereszteltünk, mert olyan, mint egy medvebocs. November közepe óta az életünket meghatározta a kilenc kölyök és Bella gondozása. „Tudás” hiányában, az ösztöneinkre hagyatkoztunk, illetve a legtöbb kérdés megoldását ráhagytuk Bellára, aki bezzeg nem gondolkozott túl sokat a megoldáson, mert ösztönei határozottan vezették. Mint már bizonyára észrevettétek, én minden eseményből tudok gyártani valami végső konklúziót az élet nagy gubancait megoldandó. Nem történt ez másképp most sem. Az ebek gondozása számtalan gondolatot indított el a fejemben, no, és az egyéb történések, emberek rezdülései, megnyilvánulásai, válaszai egy adott helyzetben. Ezeket is szeretném még feldolgozni és lehet, hogy meg is írom. De ez még korántsem biztos, hiszen közben indul a munka. Ma még szabadnapos vagyok, kint Brumi-ordító hideg van, alig tudjuk befűteni kicsiny viskónkat itt a pilisi havasokban.

Elválasztás – kutya-módra

Bella kutyánk utolsónak maradt kölykével a kutyaházon osztozkodik, mely itt a teraszon áll. Eredetileg nem itt helyeztük el Bella házát, hanem a kertkapunál, de azt a helyzet, hogy a kutyánk inkább ázott-fázott a küszöbön, minthogy bebújjon a házába. Mert úgy tűnik, számára mindennél fontosabb, hogy minket őrizzen. Ez a legfőbb szükséglete, ösztöneinek parancsa, melynek mindenkor engedelmeskednie kell feltételek nélkül. Ezt mi nagy nehezen tudtuk csak megérteni, de akkor felcipeltük a házát a teraszra. Azóta ott pihen, és onnan figyeli a bejárati ajtót.

Most, hogy anyává vált, további lemondásokra is hajlandó volt. Például, hogy megosztja ételét és szállását a kis Brumival. Szívet melengető látvány, amikor kinézünk az ablakon, és az ól ajtajából ránk bámul egy nagy, borzas, sötét szőrű kutyafej, valamit a lába alatt egy kis, borzas, világos színű kutyakölyök fekete gomb orrocskájával örökké szimatolva a levegőbe. Most, hogy már csak ketten vannak, Bella módszeresen neveli Brumit a rendre, Először is: nincs több cici. Ezt Brumi, úgy tűnik, nehezen akarta elfogadni. Egyik este vészjósló morajlásra figyeltünk fel, mely a kutyaól irányából jött. A két kutya a házban mélyen el volt bújva, alig látszottak ki, csak a dübörgés hallatszott bentről. Bella mély hangján belemorogta kölyke pofácskájába, hogy ha itt akar vele aludni, akkor ne próbálja megcsócsálni őt. E dörgedelem megtette a magáét. Brumi nem is próbálkozott többet. Kicsit kijjebb húzódott és akkor lehetett látni, hogy buksiját szomorúan a lábacskáira hajtja, összegömbölyödik, és nem mozdul többet. Jófejű kutya. Rögtön megértette, hogy ha nem akar a hidegben kint éjszakázni, jobb, ha nem randalírozik tovább. Ezzel a végső elválasztás meg is volt oldva. Békésen aludtak egymás mellett a dermesztő hidegben.

A kutyabarát ember

Nos, visszavonhatatlanul tél van. Errefelé havasak-jegesek az utak, éjjel a hőmérő a mínusz tízet is alulról nyalja. Mondja az ember:”a kutyámat sem verném ki ilyen időben.” Hát azt nem is, amelyik a házban bent lakik! De azok az ebek, mint a mieink is, melyek november közepén, a szabad ég alatt születtek, nevelkedtek, sosem voltak fűtött házban, jobban érzik magukat most is inkább kívül. Hiszen nem tudják levetni kabátjukat, a meleg bundát, melyet a természet varrt rájuk, hogy megvédelmezze őket a hidegtől, széltől és a csapadéktól. Bent a meleg szobában a földre lapulnak, de még ott is lihegnek. Jobb nekik kint.

Az ember szeret beleszólni a természet rendjébe. Ez már egy fekete pont. De nem akar teljes felelősséget vállalni, mert csak részben szól bele. Ez két fekete pont.

 Nemcsak, hogy megszelídítette a vad farkast és házias kutyát csinált belőle, hanem kezébe vette a szaporítását is, sőt, abba is beleavatkozott, hogy különféle módon, célzottan keresztezze a fajokat, hogy számára a legmegfelelőbb összetételű egyedeket tudja előállítani. Kitalálta a fajtatiszta kutya fogalmát, és vele párhuzamosan a keveréket. Az előbbinek törzskönyve van, meg borsos ára, rengeteg pénzbe kerül a tartása az oltások és a bunda gondozási igénye miatt. Némelyek kiállításra viszik, és szaporulatából pénzt csinálnak. Ezt ugyebár tenyésztésnek hívják. Ám, a generációkon keresztül hordozott azonos genetikai állomány és az egyéb emberi beavatkozások miatt ezek az ebek egyre többet veszítenek ösztönvilágukból, egyre kiszolgáltatottabbak lettek az embernek. A temérdek oltás miatt vagy ellenére immunrendszerük gyenge, betegségre hajlamosabbak. Aminek persze az állatgyógyászati ipar módfelett örül. Az ember ugyanakkor vonakodik a nem megfelelően sikerült egyedek, illetve a „feleslegessé” vált egyedek elpusztításától.

Az ember kifacsarodott világlátásának megfelelően örömet érez, amikor egy parányi ebet télen ruhácskába öltöztetve lát meg az utcán, s felkiált: „ó, milyen tündéri!” Ezek a tündéri lények életüket áldozzák azért, hogy mi, emberek fontosnak érezhessük magunkat itt a Világmindenségben. Hiszen sikerült ezeket a csodás lényeket annyira lebutítani, hogy egyedül maradva hamarosan elpusztulnának. Az ember közelsége, gondoskodása nélkül, önálló életre képtelen. Az ember azt gondolja, hogy ruhával kell megvédeni a testét, mert a bunda kevés ehhez.  S a másik oldal: az ember bánatot érez, ha kiszolgáltatott teremtményét az utcán látja éhesen kóborolni. Néha kóborló embertársaink társaságában. A kóborló, éhes ember kevésbé szívszorító, mert el lehet intézni egy „magának kereste a bajt” beszólással.

 A kutyabarát társadalom azonban nem engedheti meg, hogy a kutyák elvesszenek az élet számára!  Morális kötelessége, hogy megvédelmezze saját teremtményét: az önálló életre képtelen, kutyának látszó négylábú valamiket.  Kutyabarát társadalom vagyunk, ha lehet ezt barátságnak nevezni. Inkább egy érdek kapcsolat, melyben a kutya érdekeinek érvényesítése már eleve csorbát szenvedett.

A kutyabarát társadalom szerves része a  kutyamentők külön kasztja. Egy kutyamentő „tudja” a legjobban, hogy az ember mekkora „szemét” tud lenni a többi élőlénnyel szemben. Mert ő tudja, hogy az ember – miután a saját malmára hajtotta a farkast – mennyire magára is tudja hagyni ezeket a jószágokat. A szaporulatot kidobja a kukába, de élve, mert még arra sincs lelki ereje, hogy előbb kioltsa az életüket. Ugye, ez a másik része lenne a felelősségnek. Ha túl sok kölyök érkezik, a felesleget el kellene pusztítani. De erre már képtelen, mert kutyabarát. Csak azt tudja, hogy szabadulni akar tőlük, de minél előbb, mert komfortérzetét jelentősen rombolja négy-öt kutyakölyök jelenléte. A barátság ekkor nem szempont. A kutyamentők pedig minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy minden elkóborolt, kidobott, elhagyott állatot megmentsenek. Ugyanakkor anyagi forrásaik egyre szűkösebbek. Sajnos azt látom, hogy eme nehéz helyzet bizonyos tudatbeszűküléssel is jár az elkötelezett kutyamentők esetében. Keverék kutyákat tenyésztőket görbe szemmel nézik, mondván: minek annyi kutya erre a bolygóra? És sötét szemüvegen keresztül látni vélik, amint a kis ebek már valamelyik túlzsúfolt menhelyen várják jobb sorsukat, vagy a halált. Én is megkaptam a magamét! Mint felelőtlen kutyaszaporító. Ezzel nem is nagyon tudtam mit kezdeni. Én úgy látom magam, mint aki tudatosan vállalta, hogy pároztatja szuka kutyáját, egy előre kiválasztott kannal. A történet érdekessége, hogy a kiszemelt kan csak úgy, saját magától jött ide a kapuhoz szerenádozni. Én meg szépen beengedtem. Az eredmény: kilenc, egészséges, jól fejlődő, alaposan kevert vérű kutya lett. Kilenc ember boldogan fogadta őket örökbe. És nem utolsó sorban: gondozásunk, megfigyelésük felért azzal az életöröm-érzéssel, mint amikor tavaly, életemben először, a tengerben fürödtem. Tehát: mindenképpen hozzá tett az életemhez-életünkhöz. Kérdezem én: én lennék az önző, felelőtlen ember? Mindent megadtam nekik, ami az egészséges fejlődésükhöz hozzátartozik. Kivéve a méregdrága oltásokat. De csak azért, mert nem volt kétszázezer forintom. Az új gazdik majd beoltatják őket.

A társadalom előírja a kötelező oltásokat. Nem csak a kutyák, hanem az emberek védelmében is. Igaz, megfékezzük ezzel a járványokat, de egyúttal bele is szólunk a nagyszámú kutyaszaporulat természetes kiválasztódási folyamatába. Mert azt ne feledjük el, hogy azért is van ennyi eb (ami felesleges az ember számára), mert nem pusztulnak el kellő számban – mondjuk valamilyen fertőzésben. Nincsenek nagy járványok. Egy ideig. Amíg a vírusok nem mutálódnak, és a szervezet immunrendszere nem fogja már felismerni őket időben. Akkor majd hirtelen kevés lesz a kutya, és kiürülnek a menhelyek. Az ember miért nem akarja megérteni, hogy ha egyszer a kezébe veszi egy élőlény életét, akkor az ő kezében van a halála is? A léte és a nem-léte. Persze, jó lenne minden kutyát megmenteni az élet számára, csak éppen ez a természet rendjébe nem tartozik bele. A kutyákat nem tizedelik járványok, és egyetlen állatnak sem táplálék természetes formájában. Nem azért vannak tehát többen a kelleténél, mert az ember alapvetően „rossz”. Illetve: nagyon elszúrta ezt a kutya-dolgot, csak ez nem mostanában történt. A kutyabarát társadalomban, a kutyamentők első számú közellensége leszek, amikor azt mondom, hogy nem az a feladat, hogy minden kutya életét megmentsük. Mert pontosan ezzel generáljuk azt az áldatlan állapotot, hogy egyre több a kutya, aki nem tartozik egyetlen gondoskodó emberhez sem. És nem kellene annyira sajnálkozni azon, hogy azt a szegény menhelyre szorult kutyát el fogják altatni, ha nagyon gyorsan nem lesz gazdája, mert nem az a legrosszabb dolog, ami történhet vele.  Hmm…de az ember annyi mindent fordítva csinál. Nem egyebet, csak az élet fontos ügyeit.  Elpusztít egy születő életet, és életben tart halni vágyó életet. Minden meccset a játékidő előtt és az után is tovább akar játszani – miközben a játékidőt oktalanul fecsérli el. Morális, érzelmi – és ki tudja még milyen alapon?

Ennyi volt az agymenés mára. A végére még egy kedves történet:

Brumi szeret a kutyaházban tartózkodni naphosszat. Viszont napról napra több helyet foglal el. Bella már nehezen fér el tőle. Ezért megint nevelés következett. Bella szabályosan kirángatta Brumit az ólból, majd beült a helyére és elégedetten nézelődött a maga fenséges tartásával. Mellső lábait keresztbe rakva lógatta ki a küszöbön. Brumi zavartan futkosott a teraszon. Erre szaladt, meg arra, aztán lepottyant a teraszról. De ügyesen visszamászott. Olyan jó mászókája van! Gondolj bele! Neki a teraszra felmászni olyan, mintha egy embernek fel kellene mászni egy 180 cm magas, függőleges falon. Leült aztán ide az ajtóba. Majd hirtelen felugrott, és bespurizott a Bella melletti üres résen át, aztán eltűnt a kutyaház mélyén. Bella nem törődött többet vele, hagyta, hogy a melegben éjszakai nyugovóra térjen.