Lejtőn

A remény annak a tudása, hogy a dolgok megváltoznak. Ami tegnap volt, ma már lehet, hogy nem ugyanolyan, és lehet, hogy holnapra meg is semmisül. Vagy éppen előtör a semmiből valami, ami tegnap még nem volt a látóteremben, és most egyszerre itt van, és kezdeni kell vele valamit.  Mindjárt itt egy példa: tegnap előtt, egészen tegnap estéig nem tudtam, hogy még az idén Barcelonába fogok utazni nyolc napra. Hogy ez hogy történhetett, most nem szeretném elmesélni, de attól még a tény tény marad. Nem mintha reménykedtem volna ebben, valójában eszem ágában sem volt utazni. Ez nekem most egy nagy feladat, az öröm mellett, hiszen az életen sok év óta egy átlag 30 km-es körzetben zajlik, és a pihenés azt jelenti, hogy alszom. Az éber időben pedig mindig csinálok valami „hasznosat”. És ebből most ki fogok lépni egy hétre. A betörőknek üzenem, hogy nem érdemes meglátogatni, amíg nem vagyok itthon, mert párom itthon marad, és Bella kutya ezúttal kevésbé lesz kedves.

A repüléstől mindig is tartottam, már csak azért is, mert bezárják az ajtókat és az ablakot sem lehet lehúzni menet közben. A 8-10 km-es magasság kevésbé érdekel, talán azért sem, mert mire –nem természetes módon, és viszonylag nagy sebességgel - földet érnék, már úgysem lennék abban a létformában, amikor még számít, hogy beverem a fenekem. Ilyen az elme: megpróbálja előre kidolgozni a haditervet: mit fog csinálni, hogy fogja csinálni, mi fog történni (na ez a legszebb rész), és mindig váratlanul éri, és traumaként jelentkezik az életében, ha olyasmi történik vele, amire nem számított.

Így, tegnap, amikor az autómban ültem, melynek az ajtaját én nyitom ki és csukom be, a járművet elvileg én irányítom, egy éles kanyarban, nagyon meredek úton az autóm hirtelen lefulladt. Ott álltam, közvetlenül a kanyar után, teljesen kiszolgáltatva az utánam jövő járműveknek, melyekből kettő azonnal kikerült, de aztán ott maradtam egyedül és egy kicsi ideig nem jött több autó. Hihetetlen így visszagondolva, hogy mennyire gyorsan jár az elme. Még egy repülőnél is gyorsabban. Azonnal érzékeltem, hogy veszélyben vagyok. Ha most jön valaki egy nagyobb teljesítményű autóval, aminek nem számít az emelkedő, viszont a vezető siet, úgy telibe fog trafálni hátulról, hogy azt biztosan megemlegetem. Nagyon gyorsan eldöntöttem, hogy vissza kell gurulnom a semmibe, miközben egyre nagyobb lesz a veszély, ahogyan a kanyarba visszagurulok…de muszáj megtenni, mert itt nem maradhatok. Próbáltam lelki szemeimmel látni, hogy a kanyar elején most nincs senki, és üzenni az éteren át, hogy lassan gyere, mert itt vagyok. És elindultam hátrafelé. És nem jött semmi és nem jött semmi, aztán egyszer csak jött egy autó, de nem gyorsan. Így észrevett. Megállt, és nagyon gyorsan felfogta, hogy neki is vissza kell mennie. Így már ő volt az, aki a hátát tartotta a kanyarban, de ő már legalább látszott a többiek számára. Szerencsésen leértem ebből a halálkanyarból, volt ott egy mellékutca, abba betolattam. (Érdekes, hogy hátrafelé ment az autó, csak előre nem akart. Pedig ott is volt némi emelkedő, igaz, nem olyan drasztikus, mint ez a domboldal, ahol lefulladtam). Na, ez megviselt. Ültem ott egy darabig, aztán összeszedtem a holmimat, és elindultam gyalog, fel a dombra a munkahelyem felé. Nem hiszem, hogy ezek után lenne értelme félni a repüléstől. A felhők felett ugyanis nincsenek ilyen bevehetetlen dombok és beláthatatlan útkanyarok. Bár ki tudja? Helyzetek, dolgok, állapotok, néha olyan gyorsan meg tudnak változni.