Lelkem Hangját hívom
Valami nem stimmel, ha már blogot sincs kedvem írni. Minden nap belealudnék a délelőttbe, és este nyolckor már megint alszom. Aztán hajnalban kipattan a szemem. Azt hiszem, elfáradtam. Minden munkát elvállaltam, mindent elvégeztem, és most úgy érzem, teljesen ki vagyok fosztva. Hiányzik az elégedettség érzése, hogy megérte…
Nincsenek magvas gondolataim, a világmegváltás igénye eltűnt egy időre – azt hiszem. Csak enni és aludni vágyom. Hívom a Belső Hangot, mely nehéz időkben mindig irányt mutatott számomra. És még sosem csapott be. Annyira egyértelmű válaszokat kaptam mindenkori kérdéseimre, hogy nem tudok nem hinni benne.
Hívom a Hangot,
Önnön Hangomat.
Harangot hallok,
Szelíden hívogat…
Megfáradt testet
Nyugodni hagyok,
Íme a múltnak
Most csendben meghalok.
E csendben utazom
Sehonnan sehova
Időtlen időkben
A lelkem otthona.
Idézem Hangomat,
Önnön Hangomat
Harangot hallok
Szelíden hívogat.
Új élet támad
Időmben, teremben!
Új ruha új testen
Ismét a jelenben!
Tessék! Máris kaptam egy pár sort. Egy jó sűrű, zsályás-füstös manzárd szobában finom lesz eldobolni-elénekelni.
Az ember néha elmenekül a valóságai elől. Haragudni kezd a világra. Azt kívánnám: bárcsak mindenki fulladna bele a saját koszába ott, ahol van! Kioktatnám a világot, hogy ha a fenekét ki tudja törölni maga után, akkor talán, időnként fel is tudna takarítani az otthonában. És ha szeretné, megmutatom szívesen, hogy a porszívó melyik végét kell megfogni, hogy kell összeszerelni…stb.
De – versike nélkül is – átmentem már pár ruhacserén az elmúlt időkben. És természetesen most nem fogok eddig süllyedni. Hiszen az emberek szüksége, vagy képtelensége nekem megélhetést adott ebben a nehéz világban. Ha mindenki a toppon lenne, és igazán kézben tudná tartani az életét, én már felfordultam volna éhen, vagy: ami még rosszabb: valamelyik ingyen konyhán ácsorognék a sorban a csajkámmal, hogy aztán hazajöhessek a fűtetlen és sötét odúmba, ahol a kutya sem nyitná rám az ajtót. Vagy minden hajnalban ülhetnék a zsúfolt buszon, hogy bevergődjek a városba reggel 8-ra, és egész nap értelmetlen feladatokat hajtsak végre – fizetésért cserébe. Nos, mivel ruhát cseréltem, inkább hálával fordulok, és lehetőséget látok abban, hogy dolgozhatom, és hogy pontosan az a munkám, ami… És nekem nem kell minden nap megszakadni, mert vannak szabadnapjaim is, amit magam osztok be. (Ma a bankos hölgy kifakadt: január óta nem volt szabadságon, és ma, amikor leteszi a lantot, végre eltűnhet két hétre. És sűrű elnézést kért, hogy emiatt roppant izgatott.) A munka nem könnyű, hanem nehéz. (Melyik munka nem válik azzá idővel?) És csakis magamat okolhatom, amikor minden szemetet elvállalok, megpróbálom a lehetetlent. Nem kell megpróbálni! Még mindig úgy csinálok, mintha egyedül lennék, és egyedül kellene gondoskodnom magamról, holott már három éve egészen másképpen van.
Sokat változtam: már nem akarok mindent fenekestül felborítani. Csak megállok most egy pillanatra, és hagyok magamnak időt és teret, hogy újra felépüljek. Amiben az is benne van, hogy hajnalban tojásrántottát eszem, és hét végén, meg amikor megtehetem, jó nagyokat alszom. Aztán mehet minden tovább. Már nem futok el a valóságom elől. Végül is magam teremtettem, akkor meg kezdjek vele valamit!
Köszönöm, hogy olvastál!