(M)erre visz az út a szellemhajóban?
Azt mondom: jobban kellene hinnem. Mi is az: hinni? Bizalmat helyezni abba, ami nincs itt a térben és nincs itt a mostban. Mégis remélni, hogy valahol máshol, egy másik időben (számomra) van. Hinni valamiben több, mint biztosan tudni valamit. Gazdaggá teszi a lelki életet, érzelmileg finomabbá tesz, és kifejleszti a ráhagyatkozás képességét.
Az édesanyámtól kapott egyik legnagyobb útravalóm az volt, hogy megismertetett a hit lehetőségével, noha annak a hitnek a tárgyát azóta már számtalanszor átértelmeztem, fejemben átformáltam. A hitet képviselő vallást pedig nem gyakorlom. Amit sajnálok, és felírtam valamikor a „kintlévőség” rovatba, az, hogy nem tanított meg arra, hogy bízzak, higgyek magamban. Tudom, nem róhatom fel ezt neki, nem csak azért, mert idén öt éve, hogy nincs már az élők sorában, hanem azért sem, mert maga sem rendelkezett ezzel a tudással: bízni önmagunkban. Hogyan adhatott volna, ha egyszer neki sem volt?
Egy bizonyos tudatállapotban a vágy és a valóság igen hamar összecsúszik. És nevetünk rajta. Mint a mai sztorin is, amikor egyszerre sétált be a háztartásunkba egy régen vágyott pirítós sütő, egy hajvágó készlet (ilyen elektromos), és egy digitális vérnyomásmérő. Épp ez a három dolog szerepelt a terveink között, hogy be fogjuk szerezni, de eddig nem volt hozzá kedvünk. Most meg már minek teperni? J Ez persze egy teljesen profán történet, hétköznapi cuccokkal, melyek nélkül eddig is eléldegéltünk valahogy. Mégis, érdekes.
Aztán: jelentkeztem egy dúla körbe képzésre. Nagyon happy voltam, addig a napig, amíg meg nem kaptam az első tájékoztató e-mailt. Inkább egy kedvcsináló ismertetőt olvashattam, amerikai módra, és aztán megtudtam azt is, hogy az asszonytársi segítség módjának elsajátítása amolyan „aki kapja, marja” alapon indul. Hiszen nem az lesz ott, akit a tanító megismer, kiválaszt, hanem aki előbb fizet. Egy világ omlott össze bennem. Na igen, egy önismereti kurzusra minek is válogatni az embereket, hiszen egy mély, belső utazásra mindenkinek szüksége van. Csak egy a bibi, hogy én meg úgy érzem, hogy nekem ezt az önismeretet nem itt kell megszereznem. Arra ott van a cserkútpusztai elvonulás, az olvasás, a dobkörök és egyéb mély utazások, kunyhó…és egyáltalán: maga az egész életem. Valamint, ne feledjem el azt a több, mint tíz esztendőt, melyet eddig is intenzív magam-tanulással töltöttem. Akkor azt mondta a hang, hogy 50 éves koromra fogok kiteljesedni. Hát majd meglátjuk.
Egyenlőre eléggé kilökve érzem magam a világűrbe. Bár valami halvány fény dereng: merre tovább…És ez a mai – mondom – profán történet emlékeztet engem arra, hogy jobban kell hinnem magamban. Hogy látnám magam olyannak, amilyen valójában vagyok, aki a jég hátán is megél, aki könnyezve, fogvicsorgatva kiharcolja magának – ha másképp nem megy – a szabadulást. Hiszen csak megcsináltam: törölték a cégemet a jegyzékből. Igaz, hogy majd három évig bénáztam, de aztán addig kerestem, amíg meg nem találtam a helyes utat. És lám, mára már ennek is vége! Indulhatok tovább új célok felé!
Már sokszor beszéltem róla itt is, meg mindenüvé, hogy dúla szeretnék lenni. Ma a dúla szót hallva az emberek csak a szüléskísérésre gondolnak. Hát, ha ez így van, akkor én inkább maradnék a jó öreg „támasztó asszony” elnevezésnél, aki nem csak szüléseknél volt jelen, hanem minden más élethelyzetben is ott volt, ahol segíteni kellett. Már egészen biztosan tudom, hogy nem kívánok könyökölni azért, hogy szüléseket kísérhessek. Mint, ahogyan semmiért sem kívánok könyökölni. Nem az én műfajom. Ami régen természetes volt, hogy asszonyok segítenek az élet kapujában – bejönni és kimenni -, mostanában nem az életünk szerves része, hanem tanulandó. Nem csak a támasztóknak kell tanulni, hogy mit, hogyan tegyenek, hanem – ami a nehezebb dió – az összes embernek meg kell ismerkednie a lehetőséggel. Hogy nem helyettük dolgozunk, hanem mellettük és értük. Nem bébi csőszök vagyunk, hanem elsősorban a kismamát támogatjuk. Ez a régi hagyomány átalakult egyfajta úttörő tevékenységgé. Újra kell tanítani, tanulni minden egyes lépést.
Abban reménykedem, hogy amire vágyom, arra nagyobb szüksége van a lelkemnek, mint a testemnek a vérnyomásmérőre. Aztán azt a ketyerét is megkaptam. Pedig nem kértem. Csak adták. És nagyon félve mondom ki: hiszek magamban, hogy képes leszek erre munkára, nem csak lélekben, hanem tudásban és a gyakorlatban is! És igen, kérem ezt a magam számára! A Jóistentől, akiről Anyukám mesélt nekem először. És én hittem benne. Igen, ő a bennem élő Isten. Azt mondják: magamtól kérem. Nem számít, ki, mit mond. Az a lényeg, hogy egyáltalán elhiszem, hogy képes leszek váltani, új vizekre evezni, képes leszek megtanulni, és tovább adni. Várom, és megérem azt a misztériumot, amikor egy vajúdó anya mellett énekelek mélyen búgó dalt Földanyácskához, vagy Szűz Máriához – kinek-kinek vallása szerint. S ez az elhatározás, kérés, fohász, ima egy „nem”-mel kezdődött. Nem arra van az út!
Köszönöm a figyelmet!
Áldás!