"Magatoktól szenvedtek"
És ismét betegen. Ez az év eddig egyébről sem szólt, csak a nyavalyákról. Én vagyok az ok – mondaná Villás Béla, meg Edward Bach és még számos, hozzáértő és hozzá nem értő. Nem is tagadom. Mire tanít a nyavalya? Vitális erőmet viszi a bizonytalanság, az aggodalom, melyről egyébként írtam volt ide a bogomba, miszerint az aggódás teljesen hiába való dolog. Ez így igaz is, de ezzel még a feladat nincs megoldva. Ha kiteszek valamit a rendszeremből, a helyére be kell tenni valami mást, különben lyukas lesz az a rendszer. De mi az a baromság, hogy lyukas? Azért lesz lyukas, mert kiemelek egy pótcselekvést, és nem teszek a helyébe egy valódi cselekvést. Ha kiemelem az aggódást, a helyébe kell tennem…mit is? A belátást, hogy meddig ér a takaróm, a ráhagyatkozást, hogy nem én irányítok, a bizalmat, hitet. És tenni valami kézzelfoghatót a lehetőségeimen belül. Csak-csupán ennyit tudok tenni. Nem sikerült, ezért esik a léterő-szintem. Ez egy magyarázat. E magyarázatommal bebújok az ágyikómba és már durmolok is. Imigyen telik a vasárnapom.
Egyébként elképesztően jó dolgom van! Addig aludni, míg kedvem tartja, semmit sem csinálni – büntetlenül…most megint egy kicsit gyerek lehetek. Gyerek, akinek mindent szabad. Ez egy idealizált kép a gyermekkorról. Abból az időből, amikor még azt hittem, hogy akkor boldog egy ember, ha neki mindent lehet, mindent szabad. Ezzel szemben, a felnőttnek nem szabad mindent, és nem lehet mindent. És ez az egész így nem igaz. Először is: minden életkorban mindent lehet. Ez még alapjában nem ront semmit az életről alkotott képen. A gyermeknek a szülő határozza meg, hogy mit szabad, a felnőttnek pedig írott és íratlan szabályok, valamint ő maga. A gyermek is próbálkozik: hogyan lehet határokat átlépni, meddig lehet elmenni? A felnőtt pedig akkor teszi jól, ha éppen meghúzza a saját határait. Végső konklúzió: mindaddig, amíg azon mesterkedem felnőttként, hogyan lépjem át a mások által húzott határokat, ahelyett, hogy meghúznám a saját határaimat, nem túl szerencsés magamat felnőttnek nevezni.
Ezért, ha felmérem, hogy meddig ér a takaróm, meddig lehetek személyesen hatással egy külső folyamatra, ezt racionálisan belátom, akkor racionálisan kipaterolhatom a teljesen hiába való aggódást az életemből.
A nagy aggódók azonban arra fognak hivatkozni, hogy az aggódás a szeretet és a kötődés miatt áll fenn. „Mit kezdjek ezzel a két kapcsolódási felülettel?” Szóljunk például egy jó szót, egy biztató szót! Olyan nincs, hogy nem adódik lehetőség ezt megtenni! Tegyünk valamit a másik ember javára. Olyan sincs, hogy semmit sem lehet tenni valakinek a javára. Közvetve, vagy közvetlenül.
Itt vannak szép kis elméletek, lehet nekem gyakorolni. Nagyon bízom benne, hogy ha így teszek, hamarosan eltűnik minden bajom! Nem mintha nem tettem volna eddig is számos hasznos dolgot, csak mindezt úgy, hogy közben ettem a kefét. Ki is rügyezett tőle a szám. Kaparok, hogy másképpen legyen. Kérem, ne tessenek aggódni értem! :)