Második nap: a híres Sagrada Familia és más nevezetességek

Második nap  (segon dia)

Reggel kilenc órakor hűvös van még. A város csak most ébredezik, de mi már ott vagyunk a Sagrada Familia lábainál. A belépő jegyeket interneten vette Zsófi, még amikor Pesten voltunk. Érdemes előre gondoskodni a belépőről, mert mire mi, körülbelül 11 óra tájban kikeveredtünk az épületből, már kígyózó sorok vártak bebocsájtásra.  Az épület (2010-ben történt felszentelése óta  templom) láthatóan nem képviselt igazán nagy értéket a barcelonai városrendezők szemében.  Ezt a sejtésemet arra alapozom, hogy egyetlen olyan oldala sincs, ahol a város forgatagától legalább egy nyugodt parkocska elválasztaná. Úgy tessék elképzelni a környékét, hogy gyakorlatilag minden oldalról, egészen közelről, nagy forgalmú utakon, irgalmatlan mennyiségű autó kavarog. A mostani helyzetet csak rontja a folyamatos építkezés miatti felvonulási épület, mely a  Születés kapu mellett került felállításra. És ha jól emlékszem, hátulról is tele van barikádokkal, bodegákkal (ami erre felé egyébként kocsmát jelent.)  Egy viszonylag hatalmas fedett csarnokot képzeljünk el, ahol egész nap az építkezéshez szükséges köveket faragják. A csipkés tornyokban való gyönyörködést lehetetlenné teszi a közibük épített toronydaruk látványa.  Egy nagyobb park kialakítását hiányolom,  és egy nagyobb körgyűrűt, melyen az autók elkerülhetnék e templomot. Megérdemelt volna ennyit, és azt, hogy mielőbb befejezzék. Az egész állapot egyébként olyannyira jellemző Gaudí életművére, már ami a megbecsülést illeti. Hiszen  életművének beteljesedését nem érhette meg. Templomot akart emelni, de még a befejezésig sem jutott. Halála után (1926) 84 évvel szentelte a pápa templommá, és nekem az az érzésem, hogy Isten szelleme a mai napig nem költözött bele. Talán túl sok a nép, akik, mint megannyi kíváncsi kis majom, délelőtt 11-re megtöltik az egyébként  13 ezer férőhelyes katedrális minden zugát. Az épület kívülről olyan, mintha egy hatalmas cseppkő alakult volna itt ki évezredek alatt és formálódott volna tornyokká, s alant egy nagy halommá. A templomnak három bejárata van. A főbejárat most le van zárva. De belülről így is megtekinthető a gigantikus méretű vaskapu, melyen a világ nyelvein a Miatyánk olvasható. Hamar megtaláltam a sorok között a magyar nyelvűt is. Illetve csak egyetlen sort: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” - Ámen – mondtam, rá, s ezzel az ima meg is volt. A főoltár olyan messzire esik a hátsó padsoroktól, hogy vaksi szemeimmel alig láttam el odáig. A többiek jegyezték meg, hogy a feszület az oltár felett olyan, mintha Jézus megfeszített teste felett egy ejtőernyő lenne.  Az ernyő szélén apró fények világítottak. Nekem nem illett bele a rendszerembe,  de ezt csak úgy mondom, végül is emiatt nem fogják levenni onnan. Belsőépítészetileg minden pontosan megtervezettnek és megalkotottnak látszott. A rózsa ablakokon bevillanó napsugár sejtelmes fényeket vetített a rideg, szürke oszlopokra. Azonban sehol egy szentkép, egy mellékoltár. Fent a magasban voltak szoborcsoportok….de számomra minden olyan lélektelen volt. A legmodernebb kor műanyag székek és műanyag molinók képében képviseltette magát. A molinón pápai leirat a Szent Család tiszteletéről. Mindez hanyagul felakasztva a csipkés kőkarzatra. Mint a ruhák a hátsó udvarokban és erkélyeken. A toronyba liften mentünk fel. 300 lépcsőfokot még az első napon sem volt hajlandó senki megmászni, pedig akkor még negyed ennyire sem voltunk kipurcanva. A szédítő magasságban látni lehetett egész Barcelonát madártávlatból, meg azt is, hogy mekkora a szmog a város felett. Valamit  első kézből tekinthettük meg, hogyan építik szorgos kezek a belső tetőt, darabonként, ferdén illesztve és lerakva betonozva a vörös cserepeket. Még jó ideig épül a templom. Az útikönyv szerint 2026-ban szeretnék átadni végső formájában. A mai napokban azonban külön forrást a befejezésre nem tudnak elkülöníteni, így adományokból próbálnak boldogulni – több, kevesebb sikerrel. A legnagyobb hatást rám az egyik mellékhajóban berendezett kiállítás gyakorolta. Itt megnézhettük többek között a tervrajzokat. Lenyűgözött laikusként, hogyan tervezett meg Gaudí egy oszlopot, hogyan fordította el henger palástját alkotó húrokat, és hozott létre ezzel új formákat. Láttuk a gép dinamikus makettjét, melyen egy papírlapon mutatták be, hogyan tették át a térbe a megrajzolt síkbeli alakzatokat, pl. amikor oszlopot kellett formázni. Ez nagyon tetszett. Megint csak feltört bennem a bánat, hogy milyen kár, hogy ezekhez én nem értek! Mert Gaudí minden műve építészeti  remek, de ebből a magam fajta laikus csak azon morfondírozik, hogy lehet, hogy az egész még nem dűlt össze?  És természetesen nem csak Gaudít, hanem a korabeli építőmestereket is meg kell említeni, akik képesek voltak a terveket formába önteni. A 300 grádicsú csigalépcső (le is fényképeztük), ha fentről belenézel, tényleg olyan, mint egy igazi csiga háza. Ezt nem lehet elszúrni, másként eltorzul az egész, és felületesen szemlélve, nekem a lépcsőfokok teljesen egyformának tűntek. Nem néztem utána, de az a gyanúm, hogy az aranymetszés törvényei biztosan megjelennek ebben az alkotásban. Elég, ha csak a csigalépcsőre gondolok. Számomra nem is az számít, hogy egy szecessziós-modernista épületet láttam kívülről, egy gótikus katedrálist belülről, hanem az, hogy itt lehettem, személyesen láthattam. Egy hatalmas káosz az egész és egyben egy fegyelmezett rend. Hát erre varrjál gombot.

Egyébként Gaudí valószínűleg azért fordult a szakrális építészet felé, mert sokat morfondírozott az élet és főképpen a létezés kérdésein. Egy idézetet is olvastam tőle, valahol, egy eldugott sarokban. Szeretném pontosan idézni, de erre képtelen vagyok – így több nap távlatából. De ha jól emlékszem, angol nyelven az volt olvasható, hogy Isten nem csak a születésben van benne, hanem a halálban is. A templom oldalsó két bejárata, mely a templom Kelet-nyugati  tengelyét képezi, a keleti oldalon a Születés Kapu nevet; míg a nyugati oldalon a Halál Kapuja nevet viseli.  A fal síkjába mélyesztett önálló szoborcsoportok jelenítik meg mind a születést (Krisztus születését), mind a halált (Krisztus kereszthalálát). A születés oldalon a szobrok természetes alakokat képviselnek, és gömbölyded formájúak, a halál oldalon Krisztus megfeszített teste merészen előugrik a függőleges tengelyből, és itt a formák szögletesek. Ahogyan felnézel, úgy érezheted, hogy a Korpusz mindjárt mindenestől rád zuhan, ha nem vigyázol. A Halál kapuja szintén vasból készült, benne bronzszínű, mágikus négyzet, mely az alapirányokban (kereszt alakban) , valamint átlósan is mindig a Krisztusi kort adja összegeinek eredményéül (33). Továbbá más pontjain is két-két szám összege mindig 33.

Egy különleges építményt láttunk. Azt mondják róla, hogy templom, de nekem csak építmény marad.

Utunk a Gaudí sétányon vezetett tovább. Hogy megcsodáljunk egy másik nevezetes épületet is, mely a Hospital de la Santa Creu de Pau egészen egyszerű nevet viseli. A Világörökség része.  Itt megint azt tapasztaltam, hogy kívülről lenyűgöző, pompázatosan aprólékos a díszítés. Színes mozaikokból kirakott falak, mázas cserepek mindenfelé. Ha belegondolok, nehezen tudom elképzelni, hogyan tudott sok-sok szakember ennyire egyöntetű falat emelni és ilyen pontosan, aprólékosan díszíteni.  A Szent Szív Kórház több épület együttesből áll, melyek egy hatalmas belső parkban vannak elhelyezve.  A japán kertnek azonban nyomát sem láttam. Semmiben sem különbözött ez a kert egy bármilyen másik, átlagos kerttől. Természetesen az északi féltekén lakót elvarázsolja egy mandarin fa látványa, melyen a gyümölcsök még október közepén is érnek, de azon felül egyetlen említésre méltó kerti látványosságot sem tudtam felfedezni. A mennyezetek mindenhol mázas cserépdarabokkal voltak kirakva – mint megannyi, fényes freskó díszítették a hatalmas belső tereket. De a termekben nem volt semmi. Se egy korabeli bútordarab, semmi, ami vissza akarta volna adni az épület kórház jellegét. Maga az épület  fent van a nagy listán, a belbecs megint csak nem lényeges. Persze ezt most nem a Sagrada Familiában látottakhoz képest írom. Utunk során több alkalommal tapasztaltuk ezt más, nagyon szépnek, nagyon különlegesnek beharangozott építmények esetében is.

Mivel még nagyon a délután elején voltunk, elhatároztuk, hogy felkeressük a Güell parkot is. Ez a hatalmas domb oldal Gaudí másik nagy, be nem teljesült műve. Güell egy befektető volt, aki támogatta Gaudí tevékenységét, és az volt az eredeti terv, hogy egy nagy lakóparkot hoznak itt létre. Néhány év alatt elkészültek az utak, a parkrendezés. A csodálatos panoráma és a különleges építészeti megoldások ellenére azonban senki sem akart a Güell negyedben lakni, így Gaudí maga költözött be a domb tetjén épült házba és lakott ott mintegy 20 esztendeig. 

A megoldások egyediek, és teljes mértékben összhangban vannak a természettel. Nehéz szavakkal leírni a kőből rakott oszlopok gyönyörűségét, ahogyan néhány méterenként alátámasztják a felettük szaladó sétányt. Minden csupa gömbölyded forma, minden csupa természetesnek látszó boltív, ugyanaz a cseppkő forma.  Ha elkészül a digi album a majd ezer képből, amit hárman hoztunk össze, megtekintésre ajánlom.  Sok egyedi, különleges formát örökítettem meg. Számos, buján virágzó cserjét, sárkány formájú kaktuszokat és egyéb pozsgás növényeket. Ezeket mind-mind szeretném albumba önteni. Emlékül. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy jövök én még az életben erre.

A park teraszos elrendezésű. A felső, nagyobb rész ingyenesen látogatható, az alsó terület megtekintéséért fizetni kell. A csoportok 30-40 percenként mehetnek be. Hogy mi látható az alsó részen, azt a harmadik napi beszámolóban mesélem el, mivel ezen a napon már nem jutottunk be. Viszont meg tudtuk venni a jegyet másnapra, és időre érkezve nem is kellett sokat várni a bebocsájtásra.

A jegyekkel a zsebünkben lebaktattunk a hegyről. Már annyira sajogtak a csülkeink, hogy minden lépés fájt, még lefelé is. Ehhez képest gyalogoltunk vagy egy fél órát, mire elértük a metrót, mely haza visz a Paral lel –re.

Ahogy bandukoltunk a sétányon, egy kedves kis ázsiai családot pillantottunk meg. Anya, csupa mosoly. Hátán néhány hónapos kicsi babája. Apa egy fura kis figura sapkában, közöttük egy tündéri 3 éves forma kislány csücsült. Zenéléshez készülődtek. Kitették a kalapjukat, s hamarosan neki is fogtak a muzsikálásnak. A produkció az a kategória volt, amit egyébként fél percnél tovább nem bírok hallgatni. De annyira lenyűgöző volt, ahogyan az anyuka mindig mosolygott, a kicsi lány izgett-mozgott, és ő is dobolt a kis kezeivel, ahogyan érte, és senki sem szólt rá, hogy ne csinálja, vagy ne úgy csinálja. A babuci meg az anyukája hátán szopta az ujjacskáját.  Szóval az egész kép annyira megható volt és az ének annyira hamis…de azért potyogtak az eurók a kalpagba. Két percnyi felvételt készítettem is róluk. Remélem sikerül bekényszerítenem a hálóba.

A második nap ezzel véget is ért. Hazatértünk, főztünk valami egyszerű eledelt – nagyon finom volt. Aztán irány az ágyikó! Rengeteg eszem volt, hogy elhoztam a füldugómat. Azt hiszem, egy szemet sem aludtam volna az utcai lárma miatt. Rádöbbentem, hogy Katalánék éjjel-nappal szemetet szednek. Ha  éjjel  12-kor érnek ide, akkor, ha délután, szieszta idején, akkor. Teljesen mindegy. A kukásság itt éjjel-nappali szolgálat.