Megváltozott szerepek

Egy válás néha megváltoztat bennünket, azt, ahogyan a szerepeinket játsszuk..

Hátha érdekel valakit az én történetem egy kicsit bővebben. Én azért döntöttem a különválás mellett, mert... nos ennek több oka is volt. Egyfelől: "kaszton alul" házasodtam. Ez persze egy durva minősítésnek számít. Annak is szántam. Néha belefáradok szentfazéknak lenni. Ha kultúráltan akarok fogalmazni, nagyon különbözött a lelkivilágunk. A férjemé egyszerűbb volt, és nárcisztilus; az enyém bonyolultabb és empatikus. Egy olyan kultúrkörbe kerültem, melybe képtelen voltam integrálódni, és a "ludak voltak többen", szóval nem volt rá még esély sem, hogy ők alkalmazkodjanak az én lelki szükségleteimhez. Másfelől: egy olyan házba költöztem, ahol anyósom volt az anyakirálynő. 9 évig harcoltam, hogy a családban én legyek "a nő", de semmiképp ezt elérni nem lehetett. Mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a kisebbség, a jövevény, és legkevésbé sem tudtam elviselni, hogy minden kardinális kérdésben anyósom véleménye is fontos, sőt meghatározó volt. A férjem volt a kenyérkereső, én pedig minden egyéb háttérmunkát elvégeztem tisztességgel. Aztán eljöttem a szatyraimba gyömöszölt ruháimmal, hoztam az autómat, egy porszívót, egy kis tévét és minden egyebet ott hagytam, ami ingóság, mert nem akartam kirángatni a szőnyeget a gyerekeim alól. A gyerekek maradtak. (Utólag úgy gondolom, hogy alaposan össze voltam zavarodva.) A vagyonközösséget formálisan osztottuk meg. A közös bankszámlán lévő összegről egy szó sem esett, nem is érdekelt, mert az csak az elkeseredésemet növelte, hogy anyósom volt a főpénztárnok, és nála voltak a széfben a kötvények. Azt sem tudtam, mennyink van, pedig a pénz "abból" is lett, hogy én kapacitáltam férjemet, hogy legyen vállalkozó, mint festő-mázoló, és ne havi 30 ezerért húzza a belét egy kft-nél, mint alkalmazott. Nélkülem sosem kezdte volna el, mert félt, hogy nem ért a papírmunkához, a jogi szövegekhez. De aztán megtette, ami tőle telt. A megtermelt jövedelem azonban valahogy már nem volt közös. Volt egy lakásom, (hozott vagyon) amit el kellett adnom, amikor anyukámat intézetbe kellett helyeznem. A maradék pénzt (4,5MFt-ot) a férjemmel közösen vásárolt ingatlanba tettük. Tehát betettem az én külön vagyonomból a 4,5 milkát, ami így már közös vagyon lett, és a férjem is tett bele ugyanennyit a "közös szerzeményünkből". Amikor elváltam, ezt a pénzt kértem vissza, (4,5MFt) melyet a közös bankszámlánkról fizetett ki nekem. A közös válóperes ügyvédünknek ez nem nagyon tetszett, a bíróságot meg nem érdekelte, mivel közös megegyezéssel váltunk el. A bírósági végzésben tartásdíjra kötelezett vagyok, de szóbeli közös megállapodásunk szerint nem fizetek havi gyermektartást, mert a vagyonközösség természetbeni megosztásától eltekintettem. Így egyeztünk meg. Ám ez sehová nincs leírva. Eleinte nem is tudtam volna miből fizetni, mert nem volt semmilyen jövedelmem, idős apukám nyugdíjából éltünk hárman. Esetleg vissza-csurgathattam volna azt a 4,5 milliót havi húszasonként, és akkor semmi alap a jogvitára. Akkor hátradőlhettem volna, hogy fizetek, és semmi dolgom egyéb?...Mert így is lehet! De a volt férjem is belátta, hogy nem hogy nulláról kell elölről kezdenem, hanem mínusz sok millióról. Ahova jöttem, sajnos egy dohos putri volt. Még egy rendes ágy sem volt benne. Mindent meg kellett venni. A ház omladozott, a tető megbomlott...vitte a pénzt rendesen.

Néha az embert megváltoztatja a válás. A volt férjem pl. sokkal normálisabban áll hozzá dolgokhoz, mint annak előtte. Pl.: sosem követelt tőlem tartásdíjat, legfeljebb, ha volt valamilyen más természetű vita, akkor a gyerekeinknek mondta, hogy én csak hallgassak, mert nem fizetek semmit. Ez azonban a gyerekeinket kevéssé érdekelte. Nekik csak az számított, hogy anyu és apu megint vitatkozik. Azóta jött új asszony a házhoz, hozott két gyereket is, akik közül az egyik sebtiben elköltözött, mert ő sem bírta a gyűrődést, ahogyan az én elsőszülött lányom, az első házasságomból. Maradt egy "hozott" kiskorú. Hozott továbbá a hölgy devizahitelt, és munkanélküliséget, magyarul nulla jövedelmet. A volt férjem dolgozik, mint a barom, hogy eltartsa magukat - eddig nagyon szépen tudta tartani a színvonalat, de épp a napokban mustráltam, hogy nagyon le van fogyva, és már ő is panaszkodik, hogy elfáradt a sok melóban. A havi húszasom biztosan kisegítené. (?) Én közben takarítani kezdtem, és két éve építgetem az üzletemet. Nem tudok nagy dolgokat felmutatni, kb. havi százat keresek átlagban. Olyan dolgokkal támogatom a gyerekeinket, amiket az apu nem venne meg, mert nagyon drágák, ott, ahol három szájat kell etetni, viszont a gyerekeknek szükségük van rá. Azt is mondhatnánk, hogy a gyerekeink "nagyon jól jártak anyagilag", mert olyan dolgokhoz jutnak hozzá, amelyek egy átlagos keresetből élőnek egyszerűen megfizethetetlen, viszont szükség van rá. Pl.: vitaminok, gyógyászati segédeszközök, némi zsebpénz, egyéb tanulást segítő eszközök, multimédiás szerkentyűk, ruházat...stb. Havonta 20eFt átlagban, mint a megítélt tartásdíj, azzal a különbséggel, hogy tudom, hova megy a pénz. Az idei beiskolázáshoz nem tudtam adni egy vasat sem, mert egyszerűen nem volt miből, de apuka azért megvett mindent és nem ráncigált engem. Ő végül is egy "jó" elvált-szülő. Mert mindenek ellenére minden két hétben jöhetnek a gyerekek, és bár sosem vallaná be, de neki is jó, hogy egy kis nyugalomhoz jut rendszeresen.
Ha nem lenne mit enniük a gyerekeimnek, akkor etetném őket. De azt hiszem, hogy nem vagyok köteles etetni az ő új párját és annak gyermekét. Erre még törvény sincs. Ha adnék havi húsz ezret, de rájuk sem hederítenék, az mennyivel lenne jobb? Ha adnék havi húsz ezret, de nem kapna a lányom gerinc-könnyítő ülőpárnát, nem törődnék a hulló hajával, egyéb bajaival, ami a nővé válással jár, akkor minden rendben volna? Havi hússzal el van intézve? Eddig az anyagi része a történetnek. 
Az emberi oldala pedig, hogy a gyerekek abban a tudatban élhetnek, hogy van édesanyjuk, aki gondoskodik róluk lelkileg. Mert nincs más a családban. Az anyakirálynő hatóköre csak a fiáig terjed, az új asszony pedig számukra nem legitim. Én megmaradtam lelki szemetesnek, nekem mindent el lehet mondani, és ha szükséges, közvetítek közöttük és az apukájuk között. Mert - bár nyilvánvalóan szeretik az apukájukat - a bizalommal vannak azért gondok. Az apuka nem bízik meg bennünk és fordítva. Apuka mindig ilyen bizalmatlan volt, velem is. Ettől is ki voltam teljesen. 
Segítek a tanulásban, (már amelyik még megengedi), és a szavamnak súlya van a gyerekeim számára (én, és nem a mami szava számít). Én jobb anya tudtam lenni, és ezt most az én szempontomból mondom, mint amilyen anya tudtam lenni ott - mindig feszülten, mindig idegbetegen. A gyerek szempontjából nyilván az a jó szülő, és jobb szülő, aki minden időben jelen van a számukra. Mondom:jelen van. Az persze egy kérdés, hogy dilisen mennyire van valaki jelen adott pillanatban? A folyamatos jelenlétet nem tudom számukra pótolni, akármennyi lóvét is tömnék beléjük, akármennyire is "jó" vagyok, amikor együtt vagyunk. Én csak"kicsit" tudok jó lenni hozzájuk, és ezt el kellett fogadnom. Egyébként is azt vallom, hogy jobb, ha a különélő szülő nem sokkal jobb, mint a gondozó szülő. Ezt persze elég nehéz megvalósítani, mert én itt sosem nyaggatom őket semmivel. Viszont sokszor elmesélem, beszélek róla, hogy ha itt laknának, akkor én sem tudnék ennyire aranyos lenni, és nagyon morcos tudok lenni, ha valaki nem tartja be az evidens szabályokat. Ezt persze hiszik is, meg nem is...
Hogy minek írtam ezt le nektek? Hát csak úgy, csak meséltem...Egy válás legtöbbször nem a legjobb megoldás, nálunk sem az volt. (Persze vannak kivételek) Ez csak egy félmegoldás volt. Minden válás egy félmegoldás. Így azt hiszem, nagy hiba lenne tökéletes helyzeteket várni a válás után. 
Anyakirálynő maradt, a dolgozó ment. Az anyakirálynő addig élt, amíg meg nem halt és a többiek is. 
Csak ez nem mese.