Melltartó nélkül

Eddig és nem tovább!

Mai példabeszédem, a szokásos kamingout. Kérem, én ma a békásmegyeri piacon dührohamot kaptam a sapka árusnál. A bennem szunnyadó feszültség itt talált magának utat…amikor az általam kiválasztott sapkán lévő pamacsot életem párja becsmérlő szavakkal illette. Lecsaptam a sapit a pultra, és kivágtattam a standról. Közben a kelleténél hangosabban, mintegy üvöltöttem, hogy majd egyedül veszek sapkát magamnak, és hogy nem kívánok megfelelni az ő ízlésének. Ő meg csendben, de úgy is mondhatnám, hogy kussban  jött utánam. Persze egy ilyen szégyenteljes vélemény nyilvánítás után, mit is tehetett volna egyebet? A piaci soppingolás egyébként kellemesnek ígérkező légköre ezennel szerte foszlott. Az autóban pedig sírógörcsöt kaptam. Ezzel tudom a páromnál az összes biztosítékot, kondenzátort és relét kiverni.  Bár a sírógörcsöm nem volt tudatos. Csak jött.  Néma csendben indultunk haza. Ebéd után előadtam, hogy nem tudom elfogadni, hogy azt a kevéske holmit, amit én ruha gyanánt hordok, ne kizárólag a saját ízlésemnek megfelelően válasszam ki. Hiszen én fogom viselni. És szeretném, ha ezt megértené. Hiszen már eleve azzal indultam neki a válogatásnak, hogy csicsa-micsa, csillogó strasszok ne legyenek rajta. De arra, hogy a bojt nem lehet műszőrme, végképp nem gondoltam. És ez már sok volt, és felbosszantott.

Azt hiszem, azzal, hogy ezt ki tudtam mondani, meg tudtam erősíteni a kapcsolódást. És azzal, hogy ezt nem tudtam időben kimondani, pedig meggyengítettem.

Az eddig és nem tovább elmélete arról szól tehát, hogy minden embernek meg kell húznia, és saját magának kell meghúznia a saját határait. Nem a te határaidat huzigálom, hanem a sajátomat. Nagy különbség! Ha képtelen vagyok kifejezni a saját igényeimet, megnevezni a saját határaimat, ez által te nem leszel azokkal tisztában, át is fogod lépni azokat. Én meg a vámot majd később, egyéb természetű, hatalmi játszmákban fogom behajtani rajtad.

Sajnos nagyon sokáig nem volt bátorságom megnevezni a határaimat. Mint egy kismama, aki arról panaszkodott a csoportban, hogy anyósa radikálisan beleavatkozik gyermeke táplálási  módjába. A férje meg a mama pici fia, és család ide, vagy oda, jobban tartozik az anyjához, mint a saját maga teremtette családjához.  A feszültségekre aztán rámegy a tejhozam.

Én egészen biztosan tudom, hogy az nem szokványos, hogy egy külsős családtag, mint például egy anyós tudja zsigerből, hogy hol a határ. Egy férj sem tudja zsigerből, hogy meddig mehet el, és zabolátlanul garázdálkodik asszonya „portáján”, amíg ki nem borul…az asszony, meg a bili. S a másik oldalról nézve ugyanez a helyzet.

A zsarnoknak tűnő párok és anyósok mellett mindig van egy gyenge lelkű ember, aki nem mutatja meg, hogy hol van a határ. Ez nem kritika, ez egyszerűen így van.

A módos kőműves apa épít egy házat a lányának. Aki aztán férjhez megy, és beköltöznek a házba. Az apa azonban magáénak érzi a házat és természetesen a lányáról sem hajlandó lemondani a betolakodó ifjú kakas javára. Vajon lesz-e ereje a lánynak azt mondani: „apám, eddig és nem tovább”? A válasz adja magát: nem volt ereje, és a házassága tönkre ment.

Akinek semmit nem mond az Ige: „elhagyja anyját és apját, és feleségével/férjével tart”, az később inkább a házasságát fogja feláldozni, mint hogy elveszítse a szülővel való jó kapcsolatát, és nagyon sokat követel a házastársától.

Könnyebb az anyóssal összeveszni: „mama, eddig és nem tovább!” És nincs hatalmunk megszabni, hogy a férjünk kit választ majd kettőnk közül. „Kedves Apám! Én a férjemet választom”. „Kedves Anyám, én a feleségemet választom.”

Ha mindezek soha el nem hangzanak, soha, senki nem vállalja a konfrontációt, az átmeneti feszültséget, mely krízishelyzetekben adódik, akkor nem is lehet csoda, hogy tönkre mennek a házasságok!

A férjeim gátlástalanul akarták szabályozni, hogy milyen ruhát vehetek fel. Az egyik melltartó viselésére kötelezett – otthon. Mivel társbérletben laktunk, sosem voltunk egyedül. S ne lássa már a sógor, hogy nincs rajtam melltartó. A másik kikötötte, hogy a harisnyát mikor viselhetem. Én meg sosem mondtam ki, hogy „drága anya, én őt választom.” Azt az őt, aki épp most akar engem a személyes szabadságomban korlátozni.  S a nagy Ő-nek pedig sosem mertem kimondani, hogy „azt veszek fel, amit akarok”.

Most, a klimax idején, amikor új életszakaszba lépek, a hormonok által megtépázott belső egyensúlyom kitörésre késztetett. Noha kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek, mégis eltört a mécses. Mégis kiborultam egy apróságnak tűnő dolgon. Viszont nincsen utólagos „bocs, hogy előfordultam” érzésem, mert utána azért csak képes voltam kimondani, hogy hol vannak a határaim sapka ügyben.

Úgy vélem, van egy alap-leosztás minden kapcsolati kártyajáték elején. De ez a közösen együtt töltött évek alatt bármikor változhat. Hiszen szerelmesen az ember könnyen feltétel nélküli. S a szerelem halványulásával egyre inkább előbukkannak a feltételek – mindkét részről.

Azt is vallom, hogy a következetesség, és a makacs ragaszkodás saját igényeinkhez eret vág a kapcsolaton. És már most tudom, hogy amellett, hogy nem fogok csili-vili sapkát választani, a műszőrme bojt is felkerül az én „tiltólistámra”. Mert, ha egyszer már kiharcoltam magamnak, hogy azt veszek fel, ami nekem tetszik, már nem olyan fontos egy adott fazonhoz ragaszkodnom. Itt köszön be a szeretet része a történetnek. Aztán, ha legközelebb a pöttyös bugyim nem fog tetszeni, akkor majd konstatálom, hogy még nem született meg az egyensúly, még dolgozni kell rajta.

Hát ennyi, kedves Testvérek mára! S akkor most itt az idő hálát adni!