Méltányolt idő
Karikás szemeimen át belebámulok a hétfő hajnalba. Felmelegedett az idő hirtelen, a roggyant hó és a tejköd… valami sejtelmes vörösben úszik ma reggel. A nehéz idők szele fújni fog – hisz vörös az ég alja. Ez is egy tudás – a természet üzenete. Csak bele kell bámulni és üzenni fog.
Mint négy évvel ezelőtt egy vörös nélküli szürke hajnalon történt. Egy sorsfordító napot hozott. Az után a nap után minden megváltozott körülöttem-bennem. És…hogy mennyire el tud veszni a nap, az évforduló, a pillanat jelentősége? Négy év múlva már eszembe sem jut. Hanem éppen aktuális sebeimet nyalogatom. Feltámadok az egyik nyavalyából és örülök, hogy van lehetőségem, valamint remélem, hogy nem jön több nyavalya – legalább egy ideig. Azonban az élet másképp rendeli, az orvos másik gyógyszert ír, és kezdődik minden elölről, amíg el nem jön a tavasz és a meleg.
Megszoktunk nehéz helyzeteket, nehéz embereket. Hideg teleket. És a hideg telek minden évben rövid tavaszba váltanak, majd forró nyárba csapnak át. Vajon fogja-e tudni az unokám Barnabás és a többi korabeli kisded, hogy mire való a ródli? Szóval mi megszoktuk. És nem futunk el. Itt maradunk mínusz 15-ben, plusz 35-ben. Kitartunk nehéz emberek és helyzetek mellett, kitartunk örömeink és sebeink mellett...és vakargatjuk a jeget a szemünk alól. Törölgetjük a forró verítéket a homlokunkról.
Szeretnénk, de nem lehet igazán jól járni. Lehet az egy ajándék, hogy maradok még egy kicsit? Tudok-e ajándékként nézni erre a mai napra? Mint valami adományra. Ingyen juttatásra? Az ember mindig valami nagy dolgot vár az élettől. Minimum egy lottó ötöst. És talán még sosem volt egyetlen nap sem ajándék a szemünkben. Ugyan már? Mi az az egy nap? Hiszen minden nap van egy új nap! Ugyan már? Mi az, hogy van egy életem, amit a szüleim által kaptam? Mindenki a szüleitől kapja az életét! Mindenki kap egy életet…. Természetes, tehát semmi különleges nem lehet benne…hacsak… én fel nem ruházom teremtő gondolataimmal, érzelmeimmel valami különleges tulajdonsággal… vagy: legalább méltányolom.
Kicsi idővel később… a köd felhúzódott a magasabb szférákba, és látható, hogy a hegyeimet mégsem vitte el senki az éjszaka…hiszen mind a helyükön kevélykednek. A vörös tónus eltűnt, magával vitte a köd. Magával vitte és beburkolta. Nekem pedig az marad mára, hogy méltányoljam ezt a mai napot. Hogy én mehetek, és nem hozzám jönnek mások…Méltányolom az életem, amit a szüleimtől kaptam, akik már nincsenek közöttünk, de bennem valahogyan mégis tovább élnek, hiszen a sejtjeimben hordozom őket, és nem csak én, hanem mind a négy gyermekem, az unokám, leendő unokáim és azok gyermekei is. És ezzel a gondolattal indulok neki a mai napnak. És a belső képpel, hogy egy lánc része vagyok, egy egyedi szeme, és pont annyira egyedi, mint bármelyik másik alkotó eleme. .Se’ több, se kevesebb.
Méltányolt napot kívánok!