Újévi meséim 2016
Boldog Új Évet Kedvesek!
Életem egyik legpompásabb Szilveszter éjszakáját tudhatom magaménak. 31-én hivatástudattal takarítottam valakinél – no ilyen sem fordult elő velem már 20 éve, hogy Szilveszter napján dolgozzak. De nem zavart. Nem siettem sehova. Tudtam, hogy vacsora vár és bólé, és meleg és Zoli. Hát mi kell még az ember lányának több? Vacsora és bólé után kicsit ledűltem az ágyba – csak úgy ruhástól. Olyan fél kilenc lehetett. És…az a helyzet, hogy többre nem emlékszem. Reggel hatkor ébredtem fel először. Teát főztem gyógyfüvekből, mert még mindig kínoz a reggeli köhögés. Később kávét is főztem, azt már ketten ittuk meg, majd visszafeküdtünk aludni egy keveset. Úgy kilencig. A szilveszteri vacsora maradékából reggeliztünk. És aztán körülnéztem, hogy mivel kellene ma agyoncsapni az időt? Nem fogjátok elhinni, hogy takarítani támadt kedvem! Ha ma takarítok, akkor egész évben ezt fogom tenni – és én nagyon szeretnék sok munkát, érte javadalmat, és…és…még sok minden mást, amihez nem árt, ha van pénz, ami – tudom – nem boldogít, viszont a krónikus hiánya sem. Közben hirtelen felindulásból díszíteni kezdtem az odúnkat. Fotókat bányásztam elő, gyerekeim kicsi kezeinek gyümölcseit, virágot és csüngőket. Ősszel meghalt bogyós ágakkal díszítettem a csupasz falakat. És mire felnéztem, már ismét este volt. Apukám egyszer fabrikált egy búrás, asztali lámpát. Kb. 45 éve. A lámpabúrát megette a kosz meg az idő, de a vázát azért megmentettem. A kalapjában találtam egy Életvirágra hasonlító, valószínűleg lombfűrésszel kivágott rétegelt lemezt, melyet szellemfogóvá alakítottam, és felerősítettem a plafonra a toalett bejárata elé. Azon tűnődtem, vajon ha apám lenézne rám az égből, mit szólna ahhoz, ahogy a lámpabúráját újra hasznosítottam? Vajon mondaná-e már nekem: ügyes vagy lányom? Vagy morogna, mint egy bolhás kutya, amiért mindig valami baromságot eszelek ki?
S ahogyan ott egyensúlyoztam a létra tetején, egy kép ugrott be…sok évvel ez előttről…Apa a kertben egy baltával, kalapáccsal és egyéb szerszámokkal… azt a bútort verte szép épp az én utasításomra, melyet a saját kezével készített nekem, amikor ezt a kicsiny házat építette. Az én gyerekszobám beépített sarokgarnitúrája volt, melyet megtámadott aztán a penész. S helyrehozhatatlanul felfalta a kárpitját és a borítólemezeket. Apám életét majdnem kioltotta a doh, s nem lehetett halogatni a bútor szétszedését és eltüzelését. Mint ahogyan ez a tűz-sors várt minden egyéb holmira, amit évek alatt begyömöszölt az ágynemű tartóba. Szóval apa ott kopácsolt kint a kertben és én az ablakból néztem őt titokban. Úgy tűnt nekem, hogy könnyes a szeme. De nem mert ellenkezni. Fásultságot színlelve tovább kopácsolt a maga komótos-öreges módján, mígnem az utolsó elem is darabokra nem hullott. Akkor elvitte a szerszámokat a helyére, becsoszogott a házba és aznap már nem mutatkozott. Én meg felgyújtottam mindent kint a kertben. Nem csak bútort tüzeltem, és rothadó tollpárnákat, hanem valahogyan egy darabot a gyermekkoromból is. Nagyon nehéz megélni azt egy gyereknek, és úgy tenni a szülőjével szemben, hogy „úgy gondoskodom rólad, ahogyan én jónak látom”. Bár mélyen együtt éreztem vele, nem volt más választásom.
A penész spóráktól, melyek tüdőmbe kerültek, három napig asztmás tüneteim voltak. Aztán elmúlt az is…ahogyan elmúlik minden.
A lámpa-búra-tartozékból szellemfogóvá avanzsált műtárgy pedig ott libeg a felszálló melegben, hol jobbra, hol balra illegeti magát, lebegteti a kakastollakat…időnként lepattan róla egy-egy lemezke, ami lepereg a földre…kíméletesen emlékeztetve minden forma végső sorsára.
Apa! A ház még áll! Bár sok minden átalakult belül és kívül. De én megőrzöm a Te emlékedre, ahogyan jónak látom, s ahogyan tehetem! Te már nem tartod számon az idő múlását, már nyolcadik éve lesz az idén… s én épp ezen az éven 50 esztendős leszek. Hej! Tudod, most kezdődik az életem – ahogyan a Tiéd is ilyenkor tájt kezdődött. S tudom jól, Te még nem számolgattad akkor, mennyi van még előre. Neked volt akkor egy híján 40 év. Atyám! Micsoda időutazás!
No, hát ezért neked nem is üzenem, csak a többieknek, akik még ideát vagyunk.
Boldog Újesztendőt!
