Miből adjunk egymásnak?

Kedvesem, Drága Párom!

Amikor megismertük egymást és elhatároztuk, hogy közös utunkon együtt megyünk tovább, Te csak adtál és adtál és adtál nekem. És én csak elfogadtam, elfogadtam, elfogadtam tőled. Hiszen nagyon éhes voltam. Éhes voltam szeretetre, éhes voltam eledelre, és éhes voltam a másik felemre. Azt mondtad, sosem kell ezeket visszaadnom, neked elég, ha én vagyok. Eltelt egy boldog év, eltelt kettő is, és egy napon azon kaptam magam, hogy adok, adok, adok. És Te elfogadod, elfogadod, elfogadod. Kimerültem ebbe. Mintha mindent feléltem volna, amit tőled kaptam, kaptam, kaptam. Mert így is történt. A testem felélte az eledelt, a szívem kidobolta a szeretetet. Így, amikor neked támadt szükséged, saját magamból már nem tudtam adni. Belebetegedtem.

Egy forrást találtam. Talán kerestem is tudattalanul. Egy forrást, mely mélyebbről fakad, mint a csilingelő csermelyek az avar alatt. Nem szárad ki, ha jön a forróság, nem fagy be, ha jeges tél van. Mert az ember véges. Nem tud mindig önmagából adni. A készletek elfogynak előbb-utóbb. Az a forrás azonban mindig elérhető. Ha tudtam volna! Nem lettem volna sosem szomjas, szomjas a szeretetre, az eledelre, a másik felemre, aki mindig is bennem élt. Hanem fogadtalak volna téged a forrásnál, hogy együtt igyunk a vizéből, mellette együtt hűsöljünk. Hogy együtt dobbanjon a szívünk-lelkünk. Mert amit ember tud adni, azt vissza is veszi. Ha akarja, ha nem, a mélyről feltörő forrás azonban kiapadhatatlan.

Így, most, kéz a kézben, térjünk vissza a Forráshoz! S hűs vizéből itassuk egymást! S akkor könnyű lesz megtartani egymást, amíg csak élünk.

Így legyen!