A belátás

Hasonló gondolkodásúak egy csoportja, legalábbis aminek kezdetben gondolták magukat, összetalálkozott és megbeszélték terveiket a jobb jövőért. Megegyeztek, hogy másképp fogják csinálni. A szokásos és a hétköznapi, ez az örökös körforgás túl szűk volt nekik. Az emelkedettet, az egyedülállót, a társalgást keresték és remélték, hogy önmagukra találnak, ahogy korábban még senki.  Gondolatban már a célegyenesben látták magukat, kiszínezték, hogy milyen lesz, érezték, ahogy a szívük gyorsabban dobog és türelmetlenül várták, hogy elszántan cselekedhessenek.  „Elsőként”, mondták, „keresnünk kell egy nagymestert, mert minden azzal kezdődik.” Így hát útnak eredtek.

A Mester egy másik országban lakott és idegen néphez tartozott. Sok csodálatos dolgot meséltek róla az emberek, de úgy tűnt senki sem ismeri pontosan.  A megszokottól hamar megszabadultak, hiszen itt minden más volt: a szokások, a táj, a nyelv, az utak és a cél. Néha eljutottak olyan helyekre, amelyekről azt állították, hogy ott van a Mester. De ha valami közelebbit akartak megtudni, azt hallották, hogy épp most ment tovább, és senki sem tudta, hogy milyen irányba indult. Azután egy nap mégis megtalálták.

Egy gazda földjén dolgozott. Így kereste meg a kosztot és a kvártélyt. Először nem akarták elhinni, hogy a régóta keresett Mester ő lenne, és a gazda is csodálkozott, hogy ezt az embert, aki ott volt vele a földeken, ilyesminek tarthatják. Ő azonban azt mondta: „Igen, Mester vagyok. Ha tanulni akartok tőlem, maradjatok itt még egy hétig, azután tanítalak benneteket.” Elszegődtek ugyanahhoz a gazdához, a munkáért cserébe kaptak enni, inni és megszállhattak nála. A nyolcadik napon, amikor épp besötétedett, magához hívta őket a Mester, leült velük egy fa alá, egy ideig figyelte az esti eget, majd elmesélt egy történetet.

„ Hosszú idővel ezelőtt egy fiatalember azon gondolkodott, hogy mihez kezdjen az életével. Előkelő családból származott, nem ismerte a nélkülözést, és elkötelezve érezte magát a magasabb, a jobb iránt. Így elhagyta apját és anyját, három évre csatlakozott az aszkétákhoz, majd elhagyta őket, azután megtalálta emberi formában Buddhát, és tudta: még ez sem volt neki elég. Még magasabbra tört, egészen odáig, ahol már ritka a levegő, és nehéz lélegzethez jutni: ahová előtte még senki sem jutott el. Amikor odaért, megállt. Az út végéhez ért és meglátta, hogy tévút volt.

Most a másik irányba akart elindulni. Leereszkedett, eljutott egy városba, meghódította a legszebb kurtizánokat, társa lett egy gazdag kereskedőnek, és hamarosan ő maga is gazdag és elismert ember lett. De nem ereszkedett le egészen a völgybe csak a felső peremén időzött: a teljes belemerüléshez hiányzott a bátorsága. Volt egy szeretője, de nem volt felesége, született egy fia, de nem volt apa. Megtanulta a szerelem és az élet művészetét, de nem az a szerelmet és nem az életet magát.  Amit nem fogadott el azt kezdte semmibe venni, míg elege lett mindenből és ezt is otthagyta. ”

A mester itt szünetet tartott: „Talán felismeritek a történetet”, mondta „és azt is tudjátok, hogyan végződik. A férfi a végén alázatos és bölcs lett, megszerette a szokványosat. De mit segít ez, ha korábban olyan sok mindent elmulasztott? Aki bízik az életben annak nem az a közeli, amit a távolban kutat. Először a megszokottat uralja, mert különben az ő egyedisége is csak olyan – feltéve hogy van ilyenje – mint a kalap a madárijesztő fején.”

Csend lett, a Mester is hallgatott. Majd szó nélkül felállt és elment.

Másnap reggel nem találták. Még akkor éjszaka útra kelt, anélkül hogy elárulta volna, merre.

Most megint magukra maradtak az olyan régóta hasonlóan gondolkozók. Néhányan közülük nem akarták elhinni, és felkerekedtek, hogy még egyszer megkeressék. Mások nem tudtak különbséget tenni vágyaik és félelmei között, és vakon elindultak egy úton.

Egyikük azonban elgondolkozott. Még egyszer elment a fához, leült, elnézte a messzeséget, míg bensőjében nyugalom áradt szét. Ami nyomasztotta, azt önmagát kívül és maga elé letette, mint aki egy hosszú gyaloglás után leteszi a hátizsákját, mielőtt megpihen. Könnyűnek és szabadnak érezte magát.

Ezek álltak előtte: a kíváncsiságai, a félelmei, a céljai, a valódi szükséglete. És anélkül, hogy közelebbről megnézte volna, vagy valami határozottat akart volna – mint aki egy ismeretlenre bízza magát - várta, hogy megtörténjen, mintegy magától, hogy minden dolog elfoglalja a maga helyét, amely őt teljességben megilleti, saját súlyának és ragjának megfelelően.

Nem tartott sokáig, és észrevette, hogy kevesebben lettek kint, mintha néhányan elszöktek volna, mint am leleplezett tolvajok, amelyek a messzeséget keresik. És megértette: amit saját vágyainak tekintett, saját félelmeinek, saját céljainak, az soha sem tartozott hozzá. Az valahonnan egész máshonnan jött és csak befészkelődött hozzá. De most lejárt az ideje.

Mozgás támadt abban, ami még előtte hevert. Az ment vissza hozzá, ami valóban az övé volt, és minden visszaállt a megfelelő helyre. Erő gyűlt középpontjában, és akkor felismerte saját, az ő mértékének megfelelő célját. Várt még egy ideig, míg bizonyosságot nyert. Azután felállt és elment.