Miért?

Egyenlőre lerágtam a verbális agresszió csontot. Majd ha jön valami, lejegyzem – ígérem.

A mai témámat egy beszélgetés-csíra adta. El Camino kapcsán. A kérdés úgy szólt: mit hozhat az életembe újat egy magányos zarándoklat, vagy bármilyen más „önsanyargató” technika? Mit hozhat, ha például megoldatlan problémák sokasága vesz körül? Elmegyek, kisétálom magam, aztán haza jövök, és mi változik? A probléma attól még probléma marad!

Nem tudtuk befejezni e beszélgetést, mert közbe szólt egy telefon. De gondolkozásra indított engem. Bár tudom, hogyan működik, meg próbáltam már ezt-azt, mégis, valamit szavakba önteni úgy, hogy visszaadjon legalább valami kis morzsát a tapasztalásaimból -  meglehetősen nehéz feladat.

Elmélkedésem a témában a következő

Az engem körül vevő világ néha nagy tehernek tűnik. De két dolgot biztosan tudhatunk: ami az egyik embernek probléma, a másik azt észre sem veszi, vagy nem tartja megoldhatatlan feladatnak. Nem, a történeteink nem egyediek. A kereső ember tudja jól, hogy a világban jelen pillanatban is milliókat foglakoztat ugyanaz a probléma. Vagy: valaki a csoportban, kezdi mesélni az ő drámáját, és én befejezem a saját drámám szerint. Akkor látjuk, hogy a történet szinte kaptafa-szerű. Az az ember, aki eddig még nem keresett, a pillanat fogságában él, ezt aligha tudhatja, mivel nem tapasztalhatta. Ezért is fontosak a saját tapasztalások, az ezeken való gondolkozás. Mert a világunk is pont olyan, ahogyan gondolkozunk róla. Ez, azt hiszem a legnagyobb illúzió, melyben képesek vagyunk akár egy egész életet eltölteni.

Vannak helyzetek, melyeket most meg tudok oldani, és vannak, melyeket csak később. És vannak olyanok, melyek rajtam kívül álló okból fognak semmivé válni a számomra. Ha jobban belegondolunk, olyan, hogy „megoldhatatlan probléma” valójában nem létezik. Aztán vannak véglegesen megoldhatónak látszó problémák, és vannak részmegoldások.

De elszaladtam… Az eredeti kérdésre válaszolva, egy önként vállalt „sanyargatás” megváltoztathatja a nézőpontunkat. Nem biztos, hogy ez megtörténik, csak úgy, magától. Hiszen kell hozzá egy belülről fakadó igény. Az igény, hogy megváltoztassam a nehéz helyzetet, hogy megoldjam a problémát, hogy kikerülhessek a kutyaszorítóból. És az igény mellé a hajlandóság: hajlandó vagyok aktívan tenni ezért.

Amikor az ember bajban van, ritkán van döntőképessége birtokában. De valahogy – tudattalanul -, mindig választ egy egérutat. Az egérút is egy megoldás. Lehet, hogy átmeneti, hogy nem tökéletes, de mégis valamilyen megoldás. S mint olyan, lehet, hogy ez a megoldás további problémákat fog szülni. Aztán, ahogy múlik az élet ideje, és egyre több egérút van mögötte – s hát mennyi még előtte – gondolja, egyszer, egy napon csak elég lesz ebből a „macska-egér harcból”.

Aktív cselekvés? Mi abban az aktív, hogy ott hagyok csapot-papot, és elmegyek egy hónapra gyűrődni? Hogyan fogom másképp látni az életet?

Az a válasz jut eszembe, ami egy kérdés lesz: vajon hogyan látja az életet a haldokló? Miért van az, hogy egy súlyos betegség alapjaiban meg tudja változtatni az élet dolgaihoz való hozzá állásunkat? Miért lesznek azok az emberek erősebbek társaiknál, akik túlélnek nehéz helyzeteket? Akiket lehet, hogy te idegbetegnek látsz, mégis jobban tudják kormányozni szekerüket bárki másnál…

Amikor már nincs erőd egérutat keresni, amikor már minden végérvényesen kilátástalannak tűnik, s az igény, a vágy, hogy valami jobb legyen, már csak halvány reménysugár…amikor már minden beállt körötted, csak egyetlen kiút marad: magadon kell változtatnod.

Amikor magamon változtatok, szemüveget cserélek. Azt a pápaszemet, amivel az engem körülvevő világot nézem. Nagyon nehéz helyzet! Változást fog hozni emberi kapcsolataimban, gondolkozásomban, hogy mi fontos, és mi nem… Illetve okafogyottá válnak a korábban óriási horderővel bíró történések, helyzetek, kapcsolatok.  Ennek a folyamatnak ilyen a természete. Mert ebben is egyek az emberi tapasztalások. Az új pápaszem egy új, jobban élhető illúziót hoz az életembe, mely által könnyebben veszem a kanyarokat. S az új tapasztalásaim talán kedvesebbek lesznek…

Élethazugságok hálójában…

Gyakran hallunk-látunk olyan eseteket, melyről nekünk az ítéletünk egybehangzóan: „szar egy helyzet”, „halott kapcsolat”…stb. És ugyanakkor azt látjuk, hogy a helyzetben lévő személy igyekszik megmagyarázni, hogy neki ez a helyzet mégis miért jó. Mi haszna van abból a halott kapcsolatból, számára milyen egyéb jó is van abban? Közben majdnem sír. És felhajt egy kupicával és rágyújt egy cigire. Ilyenkor messze még az Ösvény. A vándor csak a bogos sziklákba tud kapaszkodni és iparkodik túlélni. A furmányos elme magyarázatokkal halmozza el magát. És ezerrel bizonygatja, hogy mit, miért nem lehet. Mintha választ adna magának, mintha szándékosan törekedne arra, hogy semmi ne változzon meg körülötte.

Mit gondol a világról vajon a haldokló? Azt mondják, ő tudni véli már, hogy semmit sem fog innen magával vinni, átörökíteni, beletenni a nagy közös kalpagba, csak az érzéseit, azt, hogy mi, milyen volt. Amikor elmegy, átadja a közösnek a saját tapasztalásait. Hogy milyen volt szerelemben élni, milyen volt megcsalatva lenni, milyen volt hazudni, hinni, és milyen volt kételkedni. Beadja a közösbe mindezeket,  testét eltemetik, ruháját a szegényeknek adják, s ő maga átkél a túlsó partra, ahol beleolvad az Egy-be, melyből vétetett.

Még van szabad választás, mit viszünk a Nagy Kalapba. Hát ezért…