Minden a rokonom

Tovább, tovább….mint a diák…hisz az vagyok! Az idei első fűnyírás közben valahogy Indiába tévedt a gondolatom. India az Utam része, mint minden, ami történt velem eddig. Számomra kellemetlenül forró januári délelőttök, por, szemét, nyomorékok, és rengeteg ember mindenüvé. Egyszer beszorultam kb. 100 ember közé, mert a helyi fogdmegek feltartóztatták a hömpölygést. Azt hittem, menten összerogyok. Bár az indiai fekete és számomra felettébb büdös tömeg látszólag egy lökdösődő, nyomulós népség, ha valaki közülük megbotlik, vagy összerogyik, legkevesebb hárman kapnak utána. Hisz mindenki tudja, hogy a tömegben a legveszélyesebb dolog a földre kerülni, a lábak alá. S ők egyként vigyáznak egymásra. Egyszerűen benne van a szokásrendjükben.

Nem kevesebb próbatétel volt a sok-sok órás repülőút, főképp hazafelé, amikor a torokgyulladásom, meg a száraz, légkondis levegő miatt olyan köhögési roham jött rám, hogy majdnem megfulladtam. Egy lány jött a segítségemre. Vészcseppet kínált a Bach rendszerből. Azonnal elfogadtam, és reméltem, hogy amit tanultam a Vészcseppről, az igaz lesz. Hiszen – egészen érthető módon -, nem a repülőn akartam átkelni a túlsó partra. És igaz volt! Torokgyulladás ide, száraz levegő oda, a fojtó köhögési roham elmúlt, és reggel, valahol a Kárpátok felett ébredtem fel.

Valaki segített nekem. A nevére már nem is emlékszem. Talán Petra ... Nem voltunk barátnők, és nem voltunk bajtársak sem. Én voltam veszélyben, és ő segített, miközben ő kimaradt a nehéz részből. És kimaradtunk a továbbiakban egymás életéből is. Mert igaz, hogy „minden a rokonom”, de azért nem mindenki a barátom, barátnőm, bajtársam.

A „minden a rokonom” egy életérzés, melynek egyik fő jellemzője, hogy kevésbé fontos az, sőt egyáltalán nem, hogy a másik ember „milyen”, mert semmilyennek látom, akkor, épp a kunyhó után. Egy másik embert látok, mindenféle függelékek és címkék nélkül. Így értem a semmilyen kitételt. Az Ember van, és eltűnnek a minősítések. Melyeket egyébként a saját védelmünk érdekében alkalmazunk. Amikor magamhoz térek, akkor megesik, hogy górcső alá kerülnek addigi emberi kapcsolódásaim. Nem a másik ember, hanem a saját elképzeléseim arról a másik emberről. Olyankor hirtelen nyilvánvaló lesz, hogy a másik emberhez a saját hiedelmeimmel kapcsolódom. No, vajon miért is húztam ki az Én-kivetülések kártyát?

Úgy látom most –s nem tudom, Te hogy vagy ezzel, kedves Olvasóm -, hogy szoros emberi kapcsolódásainkat a hiedelmeink mentén (elődleges hiedelem az azonosságom a másikkal), és szükségleteim mentén alakítottam ki eddig. De meglehet, hogy Te másképp csináltad.

Azokra az emberi kapcsolódásokra nézek most, melyeket én kötöttem, vagy közelemben lévő emberek kötöttek. Ezeken belül mindegyik kapcsolódásra elmondhatnám, tehát minden szoros emberi kapcsolódásra, hogy szükségletekből fogantak. Mivel ebben is a tökéletest hajszoltam egész életemben, az orcámon mára már erősen meglátszanak a sorozatos pofára esésem nyomai.

De visszatérnék a szükségletek témájához. A szoros kapcsolódások akkor jönnek létre, amikor nekem szükségem van valamire, amit Te tudsz nekem megadni. Ez által nekem jobb lesz ahhoz képest, mint ami előtte volt. Mivel Te adtál nekem valamit, és én nem vagyok önző, sem kapzsi, szeretném ezt neked viszonozni. Ha szorosabbra akarom fűzni veled a szálakat, egy kicsit többet fogok kielégíteni a Te szükségleteidből, ha lazítani akarok rajta, akkor kevesebbet, és ha a szeretet eme oda-vissza áramoltatásába be sem lépek, akkor azt a sok jót, amit tőled kaptam, egy harmadik személynek fogom tovább adni. Így közöttünk nem jön létre semmilyen kötelék. Így az ezzel járó „árnyoldalak” sem mutatkoznak majd meg. Hmmm…a rettegett konfliktusok, ami által egyébként a legtöbbet lehet fejlődni. Ezért úgy vélem, hogy szoros emberi kapcsolatok a kölcsönösséggel tudnak megerősödni, és ennek hiányában ki sem alakulnak, vagy hamar elenyésznek.

A szoros barátságok és párkapcsolatok a hasonlóság vélelmének talaján jöttek létre, és mint ilyenek, azonnal krízis helyzetbe kerültek, amikor kiderült, hogy mégsem hasonlítunk egymásra annyira. Hamar kiderült, hogy mennyire értjük meg az elfogadás lényegét, illetve rásandíthattam arra, hogy elfogadásom egy, engem pusztító kompromisszum, vagy egy ettől szabad döntés, elhatározás: „én akkor is veled maradok” , mert megtisztelem azt, hogy van közöttünk ebben és abban kölcsönösség – ami messze nem azonosság.

És ismét az Én-kivetülések kártya. Ma reggel, a kávé mellett jött a felismerés (tudjátok, ilyenkor hosszan belebámulok a kertbe, az ablakon át), hogy gyermekkoromban mennyire sóvárogtam a tökéletes barátság iránt, és hogy mennyit sírtam amiatt a hiedelmem miatt, hogy a „kiszemelt” barátnő csakis az enyém lehet, és senki másé.  De másé is volt. Ezért keseregtem. Ma reggel tetten értem magam. Sok tíz évvel később vagyunk, és még mindig dolgozik bennem ez a dinamika! Hitték volna? Én, a nagy tudatos? Hát egészen megdöbbentem. És akkor, reggeli kávézás közben megbeszéltük, hogy bizony én úgy működöm most is, hogy ész nélkül lelkesedem azért, ha valaki megszólítja bennem a barátnőt, és aztán, ugyanolyan amplitúdóval zuhanok a mélybe, amikor kiderül, hogy az illetőt még sem sikerült bekebelezni, hogy valójában nagyon gyorsan kiderült, hogy kicsit sem hasonlítunk egymásra; és egyébről sem szólnak a napjaink, minthogy fájó tükröt tartunk egymásnak különbözőségünk okán. Ha ezt nem tudatosítjuk magunkban, és megszakad a kölcsönösség, akkor megint eltemethetek egy  - hamvában halt  - ideát, megsiratom, és volt barátság, nincs barátság! Persze mindez csak akkor történet barátság szempontjából, ha volt benne valami kölcsönösség. Teljesen lehetetlen állapotokat tudok létre hozni.  A fejemben elképzeléseket a másikkal való tökéletes barátságról. És akkor is, amikor én vagyok a probléma gyáros, és a másiktól várom, hogy értsen meg, oldja meg… de az sem élhető, ha kettőnket csak a másik problémái kötnek össze. Az nem kölcsönösség.

Sokan savanyúan néznek az emberi szükségletekre, mint a szoros kapcsolatok egyik meghatározó mozgatórugójára, és magam is sokáig lefikáztam, amikor két ember nem tudott optimálisan működni együtt, de mégis leéltek együtt egy életet. Leginkább a saját szüleimet nem tudtam megérteni. Mi a szösznek vannak együtt? Ez a két, egymástól nagyon különbözőnek látszó ember? Sokat pöröltek egymással és én a látszólag gyengébb mellé álltam, mint a gyerekek általában teszik, - vagyis: anyukám mellé. Nagyon beszédes, hogy a kertben egymástól jó távol, külön sírhelyük van.  Azt hiszem, tennem kell ez ügyben valamit.

Ma már úgy vélekedem erről, hogy ami őket összetartotta, az első sorban Csobánka volt. Ez a telek, ahol apám azt csinálhatott végre, amit szeretett volna, és anyám nem szólt bele. És apám nem szólt bele, hogy anyám mit csinál. Ez volt az alapvető emberi szükségletük: „hagyjál békén!”. Mivel ezt kölcsönösen biztosítani tudták egymás számára, a többi életterületen viszont összecsattantak időről időre (tehát nem kötöttek pusztító kompromisszumot soha bizonyos dolgokban), végül összeszoktak. És amikor anyukámat intézetbe kellett adjam, hát apám abba majdnem belehalt.

Ezzel a személyes történettel szerettem volna megvédeni azt a vélelmemet, hogy a szoros emberi kapcsolatokat össze tudja tartani, amikor abban, számunkra valami nagyon fontos, alapvető emberi szükségletünk kielégülésre tud lelni. Persze, ha tökéletes hajszolásának hibájába esem, akkor ez nagyon vékonyka szalmaszálnak tűnhet.  És akkor hamar értéktelennek minősítem azt a helyzetet, ha két embert a szükségletei, ha úgy tetszik: érdekei tartanak össze. Mint a kapcsolat megőrzésének alapmotívuma, szüleimnél is ott volt a kölcsönösség.  Kölcsönösség megléte nélkül, legalább egy-egy dologban -,l bármilyen beleegyezés destruáló kompromisszummá válik, s mielőtt elhitetem magammal, hogy kapcsolatom csupa szenvedés (nem az, csak nem akarok úgy tűnni, mint megmondó), ezért ki kell szállnom belőle, érdemes elgondolkoznom azon, hogy én miben és hol vagyok agresszor a kapcsolatomban. (Ahelyett, hogy kifelé szüntelenül rettenetes áldoztaságomról nyafogok az állítólagos barátaimnak.)

Most már „másnap” van. Péntek. Az Én-kivetülés-tananyag ezerrel dolgozik bennem. Az elengedés fájdalmas része tegnap lecsengett bennem. Milyen gyorsan megtörtént! De annál mélyebb volt. Begubóztam a takaró alá, fagyos lábaimat nekinyomtam a radiátornak az ágy végében, és hagytam, hogy a búcsú fájdalma álomba ringasson. Meg se nyekkentem reggelig.

Most már ma van. Új értelmet nyert a „minden a rokonom”. Bár nem  vagyok teljesen benne, még húzok néhány nehéz fűcsomót magam után, de már kész vagyok elengedi azokat is. Amikor minden a rokonom, nem kötődöm senkihez szükségleteim miatt, kimaradok a kölcsönösségből, és amit kapok, másoknak adom tovább. Akkor tisztában vagyok azzal, hogy mindenki elég erős ahhoz, hogy a maga dolgát megoldja, és elegendő, ha a saját magam tutiját tudom, vagy tudni vélem.  Edward Bach doktor, a Bach cseppek meglátója alapgondolata jut eszembe: „Magatoktól szenvedtek.” És ez így van!

A jó búcsú is szereteten alapul, melyet tiszta szívből úgy fejezek ki: „Helyed van a szívemben.”

Akkor búcsú….